Profiltisztulás vagy karrieristák helyezkedése?

Borbély Zsolt Attila 2015. április 10., 21:57
Profiltisztulás vagy karrieristák helyezkedése?
galéria

A nyugati bejáratott, demokratikusnak mondott plurális rendszerek, valamint a formális demokrácia szabályait a rendszerváltás idején, negyed évszázada átvevő közép- és kelet-európai országok politikai rendszere közötti egyik szembetűnő felszíni különbség az utóbbiak változékonysága, a gyakori pártfúziók, a pártok eszmei profilváltása és a politikusok vándorlása. Mifelénk se szeri, se száma az átüléseknek, de az anyaországban is volt erre példa bőségesen. Elég, ha csak az MDF-et vizsgáljuk, mint nagy nemzeti gyűjtőpártot, s csak azokat a pártokat vesszük számba, amelyeknek vezetői az MDF-ből indultak, a Zacsek Gyula-féle Piacpárttól, a Palotás János vezette Vállalkozók Pártján, a Király B. Izabella kezdeményezte Magyar Érdek Pártján, a Csurka István fémjelezte MIÉP-en át el egészen a Szabó Iván-féle Magyar Demokrata Néppártig. S akkor nem szóltunk olyan markáns figurákról, akik nem alakítottak pártot, de egy másik politikai szerveződésben töltöttek be fontos funkciót, mint Beke Kata a Pozsgay Imre vezette Nemzeti Demokrata Szövetségben vagy G. Nagyné Maczó Ágnes a Független Kisgazdapártban. De említhetők azok a nagy kaliberű politikusok is, akik az SZDSZ-t vagy az MSZP-t hagyták ott Tellér Gyulától Tölgyessy Péteren át Pozsgay Imréig.

A nagy felszívó

Az átülőket a maradók érthető okokból renegátoknak tartották, de nagy hiba lenne egy kalap alá venni a pártjukat elhagyókat. Sőt az is hiba lenne, ha pejoratív jelzőkkel illetnénk őket, hiszen a legtöbb esetben eszmei meggyőződésüktől vezérelve adták fel a biztos pozíciót, a politikai karriert, s választották a bizonytalanságot vagy a civil életet. Volt persze, akit átcsábítottak, akadt megsértődő, aki nem kapott meg egy áhított pozíciót. A távozás azonban jellemzően profiltisztulással járt, legyen szó Fodor Gábor-féle SZDSZ-es vonal Fideszből való 1993-as kiválásáról vagy a nemzeti vonal sokkal hosszabb időt igénylő távozásáról az MSZP-ből. Az utóbbi Pozsgay Imrével kezdődött, folytatódott Németh Miklóssal, majd Szűrös Mátyással, s befejeződött Szili Katalinnal (képünkön), hogy csak a legnagyobb neveket említsük. Csintalan Sándor nem illik bele ebbe a sorba, az ő politikai meggyőződését nehéz lenne bemérni, ellentétben a felsoroltakkal.

A pártelhagyók egy részét felszívta egy másik párt. Fodor Gáborék az SZDSZ-ben találtak politikai otthont, Tellér Gyula és Tölgyessy Péter a Fideszben, akárcsak Pozsgay Imre. Mások felhagytak a politizálással, mint az MDF-ből távozottak nagy része, akiket nem kooptált a Fidesz.

Ha fordítva nézzük a kérdést, s arra keressük a választ, melyik párt integrálta a legtöbb pártelhagyót, kétségkívül a Fidesz vezeti a listát. Ez egyrészt a tudatos káderpolitikának, másrészt annak a kétségtelen ténynek köszönhető, hogy a Fidesz az elmúlt 25 év legsikeresebb politikai képződménye. Egyes politikusok kooptálása feszültségmentes volt, sőt, a nagy többség vélhetően örvendett neki, mint a kivételes lényeglátással megáldott Tellér Gyula esetében, a Csintalan Sándoré viszont jelentős feszültséget keltett, akárcsak legutóbb a Szili Katalin alkalmazása a Miniszterelnöki Hivatalban.

Jövésmenés

Nemcsak az lenne hiba, ha egy kalap alá vennénk a távozókat, de az is, ha kooptálásukról sommásan nyilatkoznánk. Ahhoz semmi kétség nem fér, hogy Tellér professzor hatalmas nyereséget jelentett a Fidesznek, sőt nélküle kérdéses lett volna az 1998-as győzelem. Az is egyértelmű, hogy Tölgyessy Péter megnyerése is jelentős fegyvertény volt, amikor a Fidesz–SZDSZ liberális párharc még nem dőlt el, nem lehetett tudni, melyik liberális párt marad meg a porondon, vagy vált profilt.

Pozsgay Imre beemelése egy reprezentatív testületbe inkább tűnik egyfajta értékelendő vezeklésnek, mint politikai kalkulus eredményének. Pozsgay Nemzeti Demokrata Pártja két kudarc után feloszlott 2002-re, amikor is Orbán Viktor kinyújtotta kezét Pozsgay felé. Az MSZMP nemzeti elkötelezettségű reform szárnyának egykori markáns vezetőjétől nem lehetett remélni, hogy tömegeket hoz a Fidesz táborába.

A Fidesz is benne volt abban a farizeus koalícióban – az SZDSZ, a Független Kisgazdapárt és a Petrasovits Anna vezette Szociáldemokrata Párt mellett –, amely kikényszerítette az 1989. november 26-i népszavazást. Ez utóbbi „négyigenes” népszavazásként maradt meg a közemlékezetben, de valódi tétje az volt, hogy köztársasági elnök lesz-e Pozsgay Imréből 1989 decemberében vagy sem. A pártok kivonulását a munkahelyekről akkorra már eldöntötte a parlament, a munkásőrséget feloszlatták, az MSZP azóta sem számolt el a vagyonával. Azon kérdés mögött azonban, hogy az elnökválasztást a parlamenti választás előtt vagy után tartsák-e meg, az állt, hogy nép választja-e az elnököt vagy a parlament. Ha a nép választ, Pozsgay Imrének lett volna a legnagyobb esélye a győzelemre. A nemzeti szempontból kőkeményen elkötelezett Pozsgay helyett végül az MDF–SZDSZ paktum értelmében a magyar demokráciának és Magyarország nemzetközi presztízsének nem keveset ártó, az MSZP–SZDSZ politikai bűnszövetkezetet mindvégig pártpolitikusként szolgáló Göncz Árpád lett az elnök. Pozsgay leigazolása inkább egyfajta jóvátétel volt tehát.

Szili Katalin esetéről nehéz egy szóban véleményt mondani. Megvan a maguk igazsága azoknak is, akik azt róják fel, hogy jelenlétével milyen hosszan legitimálta a már teljességgel vállalhatatlan MSZP-t, de azoknak is, akik arra helyezik a hangsúlyt, hogy pártján belül konfliktusokat vállalt a nemzeti érdekek védelmében például a 2004-es népszavazás idején, amikor pártjának nemzetárulóival ellentétben kiállt a magyar állampolgárság kiterjesztése mellett.

Eszmék és vezérlések

Ha a címbeli kérdésre keressük a választ – a markáns politikusok pártok közötti mozgása inkább eszmevezérelt profiltisztulás vagy a karrieristák helyezkedése –, akkor nem tagadva mindkét magyarázat esetenkénti érvényességét úgy vélem, az előbbi a domináns. A legtöbb esetben a politikai krédó, a személyes világnézet és az eszmei meggyőződés írta felül a személyes érdekeket. Azon belül a nemzeti értékekhez és érdekekhez való viszony jelentette a fő törésvonalat. Fodorék akkor hagyták ott a Fideszt, amikor a párt a nemzeti liberalizmust tűzte zászlajára, domináns mozzanat volt ez az SZDSZ-t és MSZP-t elhagyók esetében is Pozsgay Imrétől Szili Katalinig. Ez adhatja meg a választ arra is, hogy helyes-e integrálni valakit egy nemzeti pártba. Az egykori munkásőr, a nemzetközi magyar presztízsnek nehezen felmérhető kárt okozó, a magyar nemzeti gondolkodástól igen távol álló Zoltai Gusztáv tanácsadóként alkalmazása vérlázító, míg Szili Kataliné – ha ad is okot némi morgolódásra – végső soron a nemzeti értékrend alapján is magyarázható döntés.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb
hétfő, 06:27

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.