Forradalmak gyermekei

Tisztújításra készül az Erdélyi Magyar Néppárt. Előfordul az ilyesmi egy párt életében, az idő telik, az emberek fáradnak, új titánok emelik fel a fejüket, változó idők megváltozott kihívásai követelnek friss energiát és elmét. Kicsit más a helyzet persze, ha egy párt alapító elnökének távozása kerül napirendre. A jobbik eset, ha a „nagy öreg” dicsősége teljében, netán saját elhatározásból lép le a színről. Olyankor borítékolható az örökös titulus, könnycseppek áztatják a virágcsokrokat, az utód pedig zsebkendőt gyűrögetve fejezi ki abbéli kételyeit, hogy a nagy előd nyomaiba ér-e valaha.

Na, ez nem ilyen lesz, legalábbis az előjelek és háttérinfók egészen más forgatókönyvet látszanak előrevetíteni. A néppártos forradalom már korábban felfalta gyermekeinek egy részét, a választási félsikerek-félkudarcok erodálták a belső bizalmat, s a morzsálódó lépcsőfokokon lassan, de észrevehetően egyre feljebb lépkedett egy másik csapat.

Nem mintha olyan sok lenne belőlük a pártban. Az EMNP ugyanis szinte végig hozott anyagból dolgozott. Az RMDSZ által monopolizált, hazai politikai térben nem is nagyon volt más lehetősége. Persze sokan hitték kezdetben, hogy a tulipános ernyő alól kilépő Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt hívószava az elvi kapaszkodókat a haszonelvűség elé helyező régiek és az új hangtól lángra gyúló fiatalok tömegét állítja hadrendbe. Biztosan akadtak ilyenek is. A többség azonban a közélet más fórumaiból kiábrándult vagy onnan kiszorított, következésképpen csalódott, nem kis mértékben revánsvágytól vezérelt, korábban több helyen is felbukkant arcokból állt. Emberekből, akik már az első perctől belefáradtak a pártépítésbe. Vagy szívük szerint felülről kezdenék, lehetőleg magukkal.

Az államelnök-választás mozgósító, feltérképezési célú megméretése utáni lemondásával egyfajta oroszrulett-játékra ítélte magát a két vezető. Apisztoly a jelek szerint most fog elsülni, ha meg nem, az nemcsak a dramaturgiai klisék újraértelmezését vonná maga után. Köztük azt is, hogy vajon kizárólag személyi akadályai voltak-e a hazai magyar egység újrateremtésének.

Az elsődleges tét prózaibb, mintsem gondolnánk. Mi lesz azzal az emberi-eszmei tőkével, amelyet felszínre hozott a néppárt megjelenése? Azokkal a hitből, reményből fakadó erőfeszítésekkel, amelyek sok ember első közéleti szárnybontogatását jelentették? De annak felmérése is: huszonöt évvel a rendszerváltás után valóban oda alakult-e a bennünket körülvevő világ, hogy ki kell dobniuk álmaikat, akik a közéleti pluralizmust tartják az emberi lét alapállapotának?