Életmódváltás-diktatúra

 

Néhány hiperaktív ember irányít bennünket, az életmódváltás elborultan hörgő hitlerei. Őrjöngő donaldkacsaként ugrálnak mindenhol, és fröcsögő szájjal üvöltik a képembe, hogy lusta vagyok. Évek óta lusta vagyok, mert nem űzök reggel hatkor aerob sportokat, mert nem kocka a hasam tíz nappal szülés után, mert kerek a térdem, és a bőröm – mely meglepő módon egész testemet ugyanolyan minőségben borítja – nem győzte le a gravitációt. Azt kérdik tőlem az egyetlen és mindenek fölötti igazságot ismerő fitnesszguruk, a nyilvánosság avatott szócsövei, hogy hány év alatt szaladt fel rám az öt kiló, és miért gondolom, hogy az elmúlt évek lustálkodását pár hét alatt bepótolhatom. Ó, lustálkodtam, hát hogyne: önfeledten elnyúlva dolgoztam két munkahelyen, üres óráimban szültem egy kicsit, és neveltem azt a kisgyereket, ha már úgyis éppen egy helyen voltunk mindketten. Vezettem háztartást, és főztem baracklekvárt, de ez teljesen mindegy, mert engem a sátán kacaja kísér, hisz nem kocogtam, mikor a hajnal hasadt, csak lustán ringatgattam méhem gyümölcsét, hátha nyerek még egy félórát az ágyban, és nem kívántam csírát rágcsálni reggelire.

 

Istenem, soha nem gondoltam volna, hogy ismét eljön majd egy olyan kor, amelyben nem pihenhet meg, aki elfáradt, és nem lakhat jól, aki éhes. Amikor társadalmi szintű agymosó propaganda nyomán, felnőtt emberek önként vállalják az éhezést és a megállás nélküli cselekvést olyan magasztosnak mondott és elérhetetlen célok jegyében, mint a mesterségesen előállított tökéletes test és az ugyanígy létrehozott tökéletes élet, amelyet drága lapostévék és okostelefonok villódzó fénye kísér.

 

Én most nyüszíteném bele a nagyvilágba, hogy életmódváltó aktivistáink és titkosrendőreink, a hűtőnkbe is benéző schobertnorbik és a női magazinok szerkesztői is meghallják: én itt majdnem hat hónapig élek a napsütés nélküli, lehangoló télben és fázom a hideg salátáktól, és csak gumicsizmában tudnék kocogni a sáros mellékutcákon, bár biztosan gyorsan futnék, ha nyomomban kóbor kutyafalka lohol. És visítanám nekik, ha meghallanák, hogy nem tudok mediterrán koszton élni, mert nem vagyok déltengeri, nekem égettgumi ízű az olívaolaj, és fagyasztott halízű a fagyasztott hal, és nem áll módomban kilépni frissért a halpiacra. És fülükbe búgnám lágyan, ördögien, hogy az én lelki egyensúlyomhoz – ha már itt élek – kell a füstölt oldalasra ütött tojásrántotta káposztacikával télen, és kell a friss pityókás kenyér is, hozzá a házi szalonna, juhtúró és kerti paradicsom a nyári erdélyi alkonyat langymelegében. Kell a gyöngyöző vasárnapi húsleves, miközben a háttérben szól a Kossuth Rádió.

 

És nem akarok konditermek neonrideg világában frusztráltan izzadni munka után, tökélytestű sportszadisták cinikus tekintetétől kísérve. Nem akarok életvezetés-projekt szerint élni, és lelkiismeret furdalást érezni csupán azért, hogy olykor csokoládét majszolva olvasgatok a rökamién. És ragaszkodom egy annyi szabadsághoz az élettől, hogy akkor igyak vizet, ha megszomjazom.

Szeretek mozogni, jókedvű leszek például, amikor idétlenül egyensúlyozgatok a görkorcsolyán, amikor hunyorogva és gyakran melléütve tollasozom, és szeretem energikusnak érezni magam. De nem kívánok szélsőségesen testközpontú és ugyanakkor emberellenesen testidegen, centimétereket, kilókat és kalóriákat kiáltó diktatúra szabályrendszere szerint élni.

 

És nem, eközben nem érzem lustának magam, de pusztán a hétköznapoktól is gyakran elfáradok. Nem gondolom azt, hogy fáradt emberek még több munkája és kilúgozott testek sanyargatása által menni fog a világ elébb. Ha orvos lennék, életritmus-szabályozót írnék fel sokaknak, és elmondanám: van abban valami merészen nagyszerű, ha leülünk, amikor már majdnem beledöglöttünk a szüntelen cselekvésbe.

 

Igen, azt mondom én is, váltsunk életmódot: pihenjünk meg végre.