A lista

Sikó-Barabási Eszter 2014. december 29., 15:59
A lista
galéria


Gyerekkorunkban a karácsonyi várakozás ott kezdődött, hogy megírtuk az angyalnak a levelet. Vagyis megrajzoltuk. Már akkor jólesőn összeszorult gyomorral találgattuk, vajon lesz-e ilyen meg ilyen játék raktáron. Hiába akarom ezt a saját gyermekeimmel újra átélni, mindketten elzárkóznak. A fiam úgy általában utál rajzolni, és ez nekem duplán fájdalmas. Egyrészt mert nem tehetek ki fészbukra olyan rajzát, amelyen a család egymás kezét fogva levitál egy lila mezőben, másrészt meg a kisfiam nem tudja levezetni a feszültségeit a firkáláson keresztül. Elgondolkodtató, hogy nem a finommotorikájával van baj, hiszen már hároméves korában egy csavarhúzóval leszerelt majd visszaerősített egy ajtókilincset. És hiába kutatom saját hibámat, soha nem öntöttem nyakon ilyen műkritikával, miközben rajzolt, hogy:

– Az az izé, micsoda? Elefánt? Indiai? És miért van öt lába? Ja, az az ormánya? Várj, azt nem úgy kell, majd szépen felfele kunkorítom neked. Ugye milyen jó lett? Nem tetszik így? Na, ne gyűrd össze. Egyébként meg, dobd csak el, ki látott még kék elefántot!

Mégsem szeret rajzolni, még kívánságlistát sem. Azt mondja, az angyal úgyis tudja, hogy mit akar, mert ha azt látja, hogy jó gyerek volt, akkor azt is látja, hogy legót szeretne. Ezzel aztán a téma részéről lezártnak tekintendő.

Sári meg, hát ő csak babát akar. De milyen legyen? – töpreng, s számba veszi a készletet. Van szopós-nyögős-szemöldökráncolós, van sírós, van vihogós, van hisztizős – tényleg, még toporzékol is! –, van anyázós – vagyis azt mondja, „mama” –, éjbíszí-éneklős, pislogós, piros, lila, rózsaszín. Akkor milyen baba legyen? Beteg? Vagy olyan, ami süteménnyé alakul? Mondom neki, van itt már egy igazi baba. Sír, gügyög, tipeg. Milyen baba? – kukucskál Sári a hátam mögé. Hát Emma. Azt mondja, jó, jó, de Emma büdös... Sértődött anyasággal inkább semmit sem válaszolok.

Szóval valami celofánillatú baba kellene? Hogy újra magamhoz édesgessem a lányomat, elmesélem neki, hogy volt nekem is több babám, de a kedvencem mégis az volt, amellyel nem tudtam minden nap játszani. Nagyanyáméknál kellett maradnom ahhoz, hogy nagymama szinte szertartásos lassúsággal levegye a nagy dobozt a szekrény tetejéről, kimenjen a konyhába egy rongyért, majd letörölje a port a dobozról, s én végre megláthassam. Baba! Ilyenkor mindig Hófehérke jutott eszembe az üvegkoporsóban. Baba – mert neve sem volt, olyan ritkán találkoztunk – volt a kedvencem. Nem az aranyhaja meg a bársonyruhája volt a legszebb benne, hanem, hogy mindent el lehetett mondani neki, s nem sírdogált össze-vissza, csak olyankor, amikor én is szomorú voltam. Sosem mondta, hogy Ma-ma, de suttogott sok más titkos dolgot, amitől a világ úrnőjének éreztem magam.

Lehet, hogy előkeresem Babát, lecsutakolom, aztán ott várja majd a fa alatt Sárit. De mi van, ha lányomnak nem tetszik? Rossz lenne azt látni, hogyan tűnik el aranyhajú emlékem a gyermekszoba süllyesztőjében. Akkor már inkább valami mást, újat, idegent, gagyit, egy estére szólót.

Jó, hogy tudom, mire vágynak a gyermekeim, mert azt nem tudom, nekem mi kellene. Mert hát mindenem megvan. Ha mégis kérhetek valamit, azt szeretném, hogy mindig tudjak gyermekeimmel játszani, mindig képes legyek férjemet megölelni, hogy okosabb maradjak, mint a telefonom és erősebb, mint a feketém…

 

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb
hétfő, 06:27

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.