Őslénytani bájcsevej

Sikó-Barabási Eszter 2014. augusztus 08., 20:41
Őslénytani bájcsevej
galéria

Sétálni indulunk, ami nem nehéz, hanem szinte lehetetlen. Így aztán csodaként élem meg, amikor végre az utcán vagyunk. Kit izgat, hogy úgy nézünk ki, mint egy horda. Lányomon az elmaradhatatlan gumicsizma virít, persze kánikulában. Fiam kissé szagos, mert a „bőrös” trikóját akarta felvenni. Milyen bőröst, szívem? – faggatom méhemnek gyümölcsét. „Hát az engri bőröst.” Tényleg, érkezett hozzánk tengerentúlról egy Angry Birdsös póló, igaz, hogy a szennyesből rángatom most elő, de mit számít, ha ezzel nyertünk tíz percet. A pici legalább nem nyafog az öltözéke miatt. Még…

Szóval elindulunk. Alig haladunk pár métert, máris elénk tolakszik egy „koborüc”. Ő abba az emberfajtába tartozik, akik ha elindult a busz, lökdöstek, faultoltak, könyökkel bordába, s közben egyfolytában ismételgették: koborüc, koborüc? Szóval egy ilyen homo szipirtyensi állít meg, majd jön a vitriolos kérdések árja: – Mind a magáé? Ez fiú, vagy leánka? – bök nagylányomra, aki alapvetően lányosan gyönyörű. – Nem beszél? Beteg? – Aztán fiamhoz fordul. – Tudsz-e már Ady verset szavalni, rántottát sütni, ministrálni? – Csendesen elrángatom mellőle Samut, akit éppen az elmúlás kérdése foglalkoztat, s nem akarom megvárni, amíg megkérdezi: a néni öreg? És mikor fog meghalni?

Továbbállunk. Szembejön egy régi ismerősöm, aki nemrég államvizsgázott dilettantológia szakon, és mindenről véleménye van. Azt kérdezi, hogy vagyunk. Én ökör még mindig beleesem néha a csapdába, hogy erre a kérdésre válaszolni is lehet. Sőt, őszintén mondom, hogy: jól, csak kissé fáj a lábam.

– Miért, mi történt? – érdeklődik felderülő arccal.

– Triceratopsz került a cipőmbe – közlöm a teljes igazságot, s folytatnám azzal, hogy Samu fiam a topánkámban csónakáztatta a dínót, én meg pont beleléptem a háromszarvúba, de ő közbevág:

– Ó, az kellemetlen! Ilyen kis fehér hólyagok lettek a talpadon, ugye? Nagyon nehéz kikúrálni, ráadásul ragályos. Nekem is volt egyszer triceratopszom... – teszi hozzá bizalmasan.

– Még az őskorban – vágok közbe kajánul, de nem veszi a lapot. Annyira kell koncentrálnom, hogy ne röhögjem szembe, hogy nem hallom, amit mond. Elbúcsúzunk végre. Még utánam kiáltja: – A szódabikarbóna csodákra képes!

Ennyi volt, nem bírom, potyognak a könnyeim a nevetéstől. Samu komolyan kérdi: miért sírsz, anya?

A sarkon találkozunk egy családanyával. Kicsit slampos, szeme körül lilába hajló pandakarikák, de azért mosolyog. Visszamosolygok. Sorstársak vagyunk. Nem tagadjuk, hogy a gyermekünk jobban ékesíti a kart, de néha béklyózza, ahogy az elmét is. Neki nem kell magyaráznom, hogy lassan disszertációt tudnék írni Boribon élete és munkássága címmel, hogy én vagyok az utolsó, aki elalszik minden este, de az első, aki ébred. Általában ötször, ha jó éjszakánk van. Félszavakból is megértjük egymást.

Egy tucatnyi megértett félszó után kisfiam egyszer csak megelégeli az állingálást. Letolja a nadrágját és megcélozza a mellettünk parkoló méregdrága autót, hogy neki most azonnal pisilnie kell. Sietve és megértően búcsúzom a másik anyától, az ő gyereke nagy beleéléssel tisztogatja a kirakatüveget.
A nyelvével...

Ideje hazaindulni. A négy emeletet csak fortéllyal és ígérgetéssel sikerül megmászatnom velük, de végül csak otthon vagyunk. Kinyitom az ajtót, amire csatakiáltással beviharzanak a szobába. Én is csatakiáltok egyet fájdalmamban: mondtam, hogy tüntessétek el innen ezt a triceratopszot!

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.