Mihail Alekszandrovics Szolohov irodalmi Nobel-díjas szovjet–orosz elbeszélő, regényíró 1905. május 24-én a doni kozákság területen fekvő Vjosenszkajában született. Apja alsó-középosztályhoz tartozó orosz ember volt, aki bevándorlóként élt a kozákok közt. Foglalkozásait gyakran váltogatta. Anyja írástudatlan orosz parasztlány volt, egy kozák özvegye, aki fia kedvéért megtanult írni és olvasni.
Szolohov elkezdte ugyan iskoláit, de mikor 1918-ban a polgárháború elérte a felső-doni régiót, maga is csatlakozott a Vörös Hadsereghez. Tanúja volt a felső-doni régió kozákjainak bolsevikellenes felkelésének, és harcolt a kozák partizánok ellen. 1922-ben Moszkvába utazott, ahol különféle fizikai munkát vállalt, de volt, hogy könyvelőként dolgozott, és írói tanfolyamot is végzett.
Első nyomtatásban megjelent műve A teszt című szatirikus cikk volt, első elbeszélése, az Anyajegy 1924-ben látott napvilágot. Ugyanekkor visszatért szülővárosába, ahol aztán minden idejét az írásnak szentelte. Megnősült, házasságából két lány és két fiú született.
1926-ban kezdte írni a Csendes Don című nagyszabású regényeposzát, melynek kötetei 1928–1940 között láttak napvilágot. A ciklusban Szolohov a kozákság világát egy család életén keresztül ábrázolja az első világháborút megelőző évektől 1922-ig, a szovjet rendszer megszilárdulásáig.
A 20. századi orosz irodalom egyik legjelentősebb alkotásaként számon tartott mű már a második kötet megjelenése után vitákat váltott ki, ugyanis sokan kétségbe vonták, hogy az alacsonyan képzett Szolohov írta a sikeres regényt. A gyanakvást csak szította, hogy míg Szolohov alapvetően a kommunista szovjet rendszer szimpatizánsa volt, regényének hőse, Meljehov folyamatosan őrlődik a fehérek és a vörösök között, és a regény folyamán nagyrészt a fehérek oldalán küzd. Az eredeti kézirat 1999-es előkerülése viszont megnyugtatóan megerősíteni látszik Szolohov szerzőségét.
1932-ben megjelent Új barázdát szánt az eke című regényében igen optimistán ír a kollektivizálásról. Ugyanebben az évben belépett a kommunista pártba, 1937-től népi küldött volt a Kremlben. Mindezek ellenére 1933-ban levelet írt Sztálinnak a brutális kollektivizálásról, és a legenda szerint azt is elérte, hogy segélyekkel csökkentsék a hétmillió áldozatot követelő ukrajnai éhínség következményeit. Állítólag az 1938-as tömeges letartóztatások ellen is felszólalt, így talán még hűtlenségi pert is indítottak ellene, ám ismertsége okán ez nem járt sikerrel.
A második világháború alatt a központi lapok haditudósítójaként számolt be a Don-vidéki eseményekről. 1957-ben jelent meg szintén sokat dicsért kisregénye, az Emberi sors, melynek főszereplője német fogságba esik, de nem veszti el hitét és hűségét, és miután a háború borzalmai közepette elveszti feleségét és gyermekeit, egy árva kisgyerekkel kezdi újra életét.
1959-ben Hruscsov kíséretében Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban utazgatott, 1961-ben a Központi Bizottság tagjává választották, ideológiai hűsége megkérdőjelezhetetlennek számított. 1965-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat „azért a művészi erőért és egységért, amellyel a Donról szóló írásaiban kifejezést adott az orosz nép történelmi korszakának”. A közvélekedés szerint a Csendes Don és az Emberi sors című művei érdemelték ki az elismerést. Több regényéből is film készült. Élete nagy részét szülőföldjén töltötte, ahol 1984-ben hunyt el.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.