Magyarok Istene, segíts!

Csermák Zoltán 2015. január 24., 15:13

Puskás Öcsi 70. születésnapi ünnepségén találkoztam először Buzánszky Jenővel, az Aranycsapat jobbhátvédjével. A pátyi rendezvényen ő volt a társaság lelke. Legutoljára 2014. július 25-én Tusványoson találkozhattam vele: a közmédia programsorozatának volt a vendége. A fiatalokkal zsúfolásig megtelt sátorban záporoztak a kérdések, majd az autogramkérők léptek a porondra, egy csinos lány a karjára „vésette” a kézjegyet.

Magyarok Istene, segíts!
galéria


– Az előadáson többször is említette utazásait. Hány országba jutott el?

– Pontosan nem tudom.Egy ideig számon tartottam, de amióta megnyíltak a határok, és Európában szabadon mozoghatunk, abbahagytam a követést. Ausztrália kivételével minden világrészen megfordultam, emlékezetesek voltak kínai és amerikai útjaim. Noha az Újvilágban ötször jártam, Izraelbe pedig hat alkalommal jutottam el, a legkedvesebb számomra mégis Magyarország maradt és a Kárpát-medence. A Gyermekmentő Szolgálatnál 1991 óta a a sportot képviselem, így támogatom, hogy egy értékes kezdeményezés alapján az erdélyi gyerekek győztes focicsapata Gyermeknapon Magyarországra jöhessen. Azon dolgozom, hogy minél jobban megismerjük egymást, a magyar gyerekek eljussanak Erdélybe, és fordítva.

– Annak idején mindig az Aranycsapathoz méltó fogadtatásban volt részük, mindent megkaptak?

– Általában előkelő szállókban laktunk, a hotel vezetőinek pedig elemi érdeke volt, hogy jól érezzük magunkat. Más csapattal ellentétben szakácsot nem vittünk magunkkal, a sportorvos feladata volt az étkezések összeállítása. Legfeljebb a „nem magyaros” fogásokra panaszkodhattunk. Szokatlan menüket is megkóstoltunk, Alma Atában például tevehúst kínáltak.

– Számos pályatársával ellentétben soha nem gondolt arra, hogy tudását idegenben kamatoztassa?

– Minden bizonnyal erős magyarságtudatomnak köszönhetem, hogy soha eszembe se jutott a disszidálás vagy a külföldre szerződés. Egy magyar milliomos sportrajongó, egykori katonatársam Kaliforniába hívott meg egyszer, 21 napra szólt ugyan a repülőjegyem, de a tizenhatodik napon már elkapott a honvágy. Hiába éltem luxuskörülmények között, a házból kilépve közvetlenül a 26 fokos tengerbe léphettem, könyörögtem vendéglátómnak, intézze el a korábbi hazamenetelemet.

– Külföldi útjain hogyan töltötte a szabadidejét?

– A hétvégi meccsre az akklimatizálódás érdekében csütörtökön utaztunk el. Nemcsak a szállodában töltöttük az időt, az adott várost is megismerhettük. Hivatalból ugyan kísértek minket, de viszonylag szabadon mozoghattunk. A csapat nimbusza itthon már akkor is nagyon nagy volt, akkor senki nem gondolt a kinn maradásra. A feszültség oldására gyakran mentünk együtt moziba. Minden országban, városban legszebb hely a templom, ha csak tehettem, megnéztem. De ha szép Isten házát szeretnénk látni, nem kell messzire mennünk: a lakásunktól nyolc kilométerre fekszik Esztergom, számomra – Vatikán után – az ottani a legszebb bazilika.

– Pedig az ötvenes években a bányászvidékeket és a sportot nem az aktív hitélet jellemezte…

– Jellemezte, nem jellemezte, a háború előtti vidék még tartotta a hitet. Az 1945-48-as korosztály még imával feküdt le: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek örök igazságban, hiszek Magyarország föltámadásában”. Rajtam kívül talán Grosics Gyula volt még hívő a csapatban, egyszer mondta is valahol, hogy megfordult a fejében a papi pálya. De nemcsak a templomba járáson lehetett lemérni a hitet. A Himnusz után az egész csapat a „Magyarok Istene, segíts!” szavakat mondta együtt.

– Az Aranycsapat tagjainak java része fiatalon halt meg. Mit gondol, másképp alakult volna az életük, ha a berni stadiont győztesen hagyják el?

– Badarság! Nem egy meccsen fordul meg a világ. Az élet akkor is ment tovább, noha a legtöbben levontuk a tanulságokat. Ma már mindenki számára világos, hogy a játékvezetők csalták el a meccset. Nem volt hasonló a sporttörténelemben, hogy egy csapat négy sorsdöntő mérkőzéséből hármat is ugyanaz a bíró vezesse, vagy közreműködjön benne. De kár már ezen siránkozni. Nemrég volt az 1954-es döntő 60. évfordulója, engem is meghívtak az ünnepségre Bernbe. Berlinbe is hivatalos voltam, a megemlékezés sportszerű és korrekt volt. Az egykori ellenfelek között baráti szálak szövődtek. Amíg élt, tartottam a kapcsolatot a híres csatárral, Fritz Walterrel, többször találkoztunk. A győztes gárdájukból már csak ketten vannak az élők sorában: a fedezet, Horst Eckel és Hans Schäfer, aki balszélen volt az ellenfelem. Sokan kérdezték, miért a németeknek drukkoltam a mostani a brazíliai vb-döntőben? Miért ne, a futball ilyen: örömből és méregből áll. Más szálak is kötnek a németekhez, a Rajna-parti tartomány és Komárom megye 1991 óta szoros kapcsolatban van: a csereprogram keretében fiatalok utaznak ki, s mi is vendégül látunk német iskolásokat.

– Hogyan emlékszik az Aranycsapatra?

– A válogatottban rend és fegyelem uralkodott. A külföldre járás csak a sportolók kiváltsága volt, az útleveleket a határon kaptuk meg, senki nem vihette haza. Így mindenki életbevágónak tartotta, hogy a kiváltságosak között maradhasson. 1950-től a forradalomig a csapat összeállítása nagyjából változatlan is volt. Ha nem jön 1956, senki nem ment volna el. Utána is érhettünk volna még el szép eredményeket, de a csatársor: Kocsis, Czibor, Puskás nélkül az egység megbomlott. Az Aranycsapat hírnevén viszont nem fogott az idő, ma is mindenütt emlegetik, itthon és külföldön egyaránt. Egy vállalkozó mesélte: amikor Dél-Amerikában a repülőtérről taxival mentek a szállodába, miután megtudta, hogy utasai magyarok, a sofőr büszkén sorolta a legendás felállást, és pénzt sem fogadott el a fuvarért.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.