Család, haza, sakkfesztivál

Gyöngyösi Balázs, Heti Válasz 2014. szeptember 19., 15:00

Nem biztos, hogy ő volt a legtehetségesebb a három Polgár-lány közül, sikerorientált karaktere azonban a sakkvilág korszakos alakjává tette. Visszavonulása után Polgár Judit a közoktatást reformálná meg – a logikus és kreatív gondolkodásért.

Család, haza, sakkfesztivál
galéria


– Nemrég, a tromsői sakkolimpia hajrájában jelentette be: visszavonul. Miért döntött így?

– Régóta vacilláltam, meddig folytassam a versenyszerű sakkozást. Elsősorban az motivált, hogy több időt tölthessek a családommal, és a civil élet felé forduljak. A norvégiai kiutazás előtt két-három héttel már egyértelmű volt, hogy nincs tovább, ezért úgy készültem, ez lesz az utolsó nagy dobásom.

– És lőn: a nyílt versenyben 12 év után újra ötkarikás ezüstérmes lett a férfiválogatott tagjaként. Melyik siker ér többet?

– 2002-ben az oroszok, ezúttal pedig a kínaiak mögött futottunk be másodiknak. Komoly eredmény, de az első különlegesebb volt. Korábban többször is hadilábon álltunk a szerencsével, például 2000-ben Isztambulban és 2010-ben a nyugat-szibériai Hanti-Manszijszkban is egy tőlünk független, valószínűtlen eredmény, illetve a kedvezőtlen pontszámítás miatt csúsztunk le a világbajnoki címről. Mindenesetre nehezen tudtam volna szebb befejezést elképzelni.

– Napi szinten mennyi volt a legtöbb sakkba fektetett energia?

– Ötévesen kezdtem sakkozni, egy-két hozzászoktató óráról indulva lett egyre nagyobb a terhelés, nyolcévesen már napi hat-hét órát töltöttem a tábla mellett. Ez jó ideig kitartott, még a két gyerek születése utáni visszatérésemkor is természetes volt. Az utóbbi időben viszont már előfordult, hogy két-három napig elő sem vettem a készletet.

– Szigorú szabályok szerinti világ volt, amit édesapja, Polgár László teremtett. Milyen volt ez az átlagostól merőben eltérő gyermekkor?

– Édesapám azt akarta bebizonyítani velem és a két nővéremmel, Zsuzsával és Zsófival, hogy a gyermekek csúcsteljesítményekre képesek, ha korai életkortól képzik őket egy speciális területen. Igaza lett. A gyerek olyan szerkezet, amelynek az a természetes, ami van. Felébredtünk, reggeli, sakk, ebéd, sakk, vacsora, sakk, ez volt a program. Míg másoknak barátaik voltak az óvodából, az iskolából, nekünk jó darabig edzőink, edzőtársaink voltak a sakk világából. De nem is volt nagy társaságigényem, jól éreztem magam otthon magántanulóként. A sport volt az a közeg, ahol találkoztunk kortársakkal, sokat pingpongoztunk, teniszeztünk, sőt még kickbokszoltunk is.

– Bejárta a világot: melyik volt az első igazán emlékezetes út?

– 1986-ban átkeltünk az Atlanti-óceánon, meg sem álltunk New Yorkig. Kilenc és fél évesen az volt az első nagy nemzetközi sikerem, hét és fél ponttal megnyertem egy nyolcjátszmás tornát, az utolsó mérkőzésen elég volt a döntetlen is az első helyhez. Nagy durranás volt, hogy egy magyar kislány végigveri a felnőtt férfiakból álló mezőnyt, a The New York Times címlapjára kerültem ezzel. Ezek után a legvidámabb volt a városnézés a Times Square-rel, az Empire State Buildinggel és a Central Parkkal.

– Elemzők szerint bármikor gyaloghátránnyal is megnyerhette volna a női világbajnoki címet. Igaz ez?

– Nem tudom, de az biztos, hogy egyenlő esélyekkel indulva sokkal jobb voltam, mint az összes többi nő. Voltam nyolcadik is a férfi világranglistán; az idei év az első, amikor rajtam kívül másik nő is szerepel a top 100-ban: én a 69., a kínai Hou Ji-fan a 87. helyen áll. Tizenkét évesen kerültem a női rangsor élére, ott is maradtam, jó darabig csak növeltem az előnyömet, aztán idővel már nem volt olyan éles a kontraszt.

– Tíz világbajnokot is legyőzött, köztük Garri Kaszparovot, Anatolij Karpovot, Viswanathan Anandot. Van önben hiányérzet amiatt, hogy a bravúrok valamelyikét nem egy vb-döntőben mutatta be?

– Bár maximalista vagyok, nincs okom elégedetlenkedni – nem lennék boldogabb, ha ez bekövetkezik. Minden nagy bajnokkal öröm játszani, de Kaszparovval például emlékezetesebb volt világossal és sötéttel is döntetlent játszani 2001-ben, mint egy évvel később, amikor legyőztem őt Moszkvában. Kiraktam a nyitást, javítottam az állásomon, és nyertem. Akkor hiányzott a tűz a játékból.

– Mi az a plusz, ami a testvéreiből hiányzott, önben viszont megvolt?

– Legnagyobb gyerekként Zsuzsának sokkal több akadályt gördítettek az útjába. Mire az iskolában magántanulók lehettünk, vagy elkezdhettünk rendszeresen férfiak ellen játszani, ezt mind neki kellett kijárnia. Aztán jött Zsófi, aki nagyon tehetséges volt, sokáig azt mondták, ő viheti a legtöbbre, de ő inkább művészlélek, nehezen viselte a monotóniát. Nekem talán azért volt könnyebb, mert mire eljutottak hozzám a szülők, már kikristályosodtak a leghatékonyabb képzési módszerek. Ehhez párosult, hogy szeretek küzdeni, keresem a kihívásokat, versenyzőtípus vagyok. Ha valaki kételkedett bennem, sohasem tört meg, mindig inspirált. Olyan ütemben fejlődtem a nyolcvanas években, hogy a szakma sem igazán tudta követni, a világsikerek pedig megdobták az önbizalmam.

– Zsuzsa az Egyesült Államokban, Zsófia Izraelben él. Ön sosem akarta elhagyni az országot?

– Budapest a szülővárosom, Magyarország a hazám, még ha másként is, mint a többiek, de itt nőttem fel, kötődöm ehhez a helyhez. Sosem éreztem, hogy van valami, ami itt hiányzik, és máshol megkapnám. Leginkább mégis a család tartott itthon. Mindkét nővérem külföldre ment férjhez, én viszont idehaza találtam társra. Amikor 1998-ban elvittem a kutyámat egy I. kerületi rendelőbe, még nem gondoltam, hogy két évre rá hozzámegyek az állatorvoshoz, Font Gusztávhoz. Aztán érkeztek a gyerekek, előbb 2004-ben Olivér, majd 2006-ban Hanna.

– Ők mikor tanultak meg sakkozni?

– A cumi mellett már a sakkfigurákat is szopogatták. Négy-öt évesen tanultak meg játszani, be is csempésztem a sakkot az angol magánóvodába, ahová jártak. Mégsem érdeklődnek az átlagnál jobban a sakk iránt, talán mert kiskorukban azzal azonosították ezt a sportágat, hogy távol tartja tőlük az anyjukat. Ugyanakkor mivel ebben nőttek fel, nem haragudtak rám, elfogadták, hogy nekem ez nagyon fontos. Hanna jobban szeret játszani, Olivérnek viszont nincs türelme hozzá, de ez persze még változhat. Gusztáv is lelkes amatőr sakkozó, és még vízilabdázik is.

– A mára átalakult sakkvilággal kapcsolatban Lékó Péter két dolgot emelt ki: a gépek felértékelődő szerepét és a szponzorok hiányát.

– Ma már a gépek diktálják életünk tempóját, egyre többször a számítógép tanácsaira, elemzéseire hagyatkozunk. Még az ember irányít, mert én szűröm meg a híreket, az információkat, a kreativitás mégis háttérbe szorult; a legtöbb éljátékos ma már fizikai értelemben elő sem veszi a sakktáblát. Sok ezer lépést memorizálunk alkalmanként, a felkészülés egy mérkőzésre 80-100 óra is lehet. Nehéz volt elfogadnom, hogy a fejünkre nőttek a gépek. Eleinte mindenki a Fritz nevű programot használta, utána jött a Rybka-korszak, most pedig a Houdini az egyik legnépszerűbb, de van további öt-hat hasonló tudású, csúcskategóriás szoftver. Kreatív ember vagyok, szeretek kutatni, felfedezni, csodálni azt a szépséget, amely egy új felismerésben rejlik. Fájdalmas pillanat, amikor a gép szembesít azzal, hogy hibáztál. A másik felvetés is jogos, valóban nagyon költséges sport a sakk. Havonta milliós teher, sokan úgy faragnak le a kiadásokon, hogy nem edzőket, hanem edzőpartnereket alkalmaznak.

– Visszavonulása után mire koncentrál?

– Elsősorban intenzívebben szeretném megélni a feleség és a családanya szerepét. Ezenkívül az Európai Sakkszövetségben tagja vagyok annak a bizottságnak, amely az iskolai sakkoktatás bevezetését tűzte ki célul az unióban. Kidolgoztam a csapatommal egy új módszertani programot a képességfejlesztésre, a logikus és kreatív gondolkodás elősegítésére, a digitális korban fellépő gondolkodásfejlődési hiányosságok pótlására. Ez a Sakkpalota, mely tavaly óta alsó tagozatos választható tantárgyként szerepel is a Nemzeti Alaptantervben.

– Polgár László után szabadon?

– Másról van szó. A játék elsajátítása itt nem cél, hanem eszköz; készült tankönyv, munkafüzet, tanári kézikönyv kiegészítő eszközökkel, mozgásos játékleírásokkal, kereszttantárgyi hivatkozásokkal és képességfejlesztő feladatokkal. Közel száz iskolában használják már, jók a visszajelzések. Egy tanárnő például megköszönte, hogy olyan eszközt adtunk a kezébe, amitől ismét izgalmas pedagógusnak lenni. Külföldön is van rá igény, Grúziától Chiléig több helyről is érdeklődnek. Készülünk az október 4-i sakkfesztiválra is, már nyolcadszorra hozzuk tető alá, a helyszín idén is a Művészetek Palotája.

– És mi lesz a magyar sakkal? Jöhet Lékó másodvirágzása, vagy inkább a 18 éves Rapport Richárd remeklésében bízhatunk?

– Lékó Péter vérprofi, de még ha viccesen hangzik is, túl nagy a tudása. Ha jobban bízik magában, kevesebb készüléssel is sokáig a világ 20 legjobb játékosa között lehet. Bármikor fel tudja szívni magát, és akkor világszínvonalon teljesít, de néha sokat görcsöl. Almási Zoltán nagy tehetség, de nem volt igazi edzője, aki tudatosan irányította volna. Balogh Csaba rengeteget fejlődött, sokat köszönhet a Lékóval való együttműködésének, stabilizálta a játékát, az olimpián ő volt a húzóember. Rapport elég fiatal, jó és rossz tulajdonságokkal, még nem elég felkészült, és le kell csillapodnia, de ő is fix top 20-as lehet. Négy nagyon jó játékosról beszélünk, már csak egy ember hiányzik: az ötödik lehet Berkes Ferenc vagy Erdős Viktor is.

– Egy norvég talk show-ban a vb-győztes Carlsen kilenc lépésben legyőzte a világ leggazdagabb emberét, Bill Gatest. Ön is gyűjtött hasonló skalpokat?

– Nem a Forbes-lista alapján válogatom meg az ellenfeleimet, de jó néhány, a sakk iránt érdeklődő ismert embernek adtam már mattot. Ilyen volt két éve Soros György, de többször asztalhoz ültem Fischer Iván karmesterrel vagy Esterházy Péter íróval is. De nem feltétel, hogy az illetőnek több milliárd dolláros bankszámlája vagy Kossuth-díja legyen, bárkivel szívesen megmérkőzöm.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.