Sóhajföldi szimfónia

2015. április 25., 11:49
Sóhajföldi szimfónia
galéria

Benke László

Mintha minden fájdalmát, szenvedését bele akarta volna sűríteni ebbe a jajkiáltó sorsregénybe. Az az első és második világháború nyomán a véres és bűnös 20. század olyan rettenetes keresztet állított Magyarországnak, nemzetünknek, hogy annak igazságtalanságai ma is vádolnak, ránk nehezednek, nyomnak, gyötörnek, pusztítanak. Erről a keresztre feszítettségről, kereszt alatti létről szól Gazda József Vezényelt történelem című, a Hétkrajcár Kiadó gondozásában megjelent regénye. A magyar nemzet halálos fájdalmairól. Az író fájdalmairól. Valamennyi felelős magyar fájdalmáról. És a nemzet fájdalomban megszépült arcáról, amelyen a bajban is ott bolyong a hit fénye és szépsége. Gazda József Erdélyből, Sóhajföldről néz az egész Kárpát-medence sorsára.

Gazda József sorra vesz mindent, mint aki számadást készít az utókornak, hogy jaj, mik is történtek! Akkor is tiltakoznunk kellene a történtek ellen, ha veszteségeinkből már semmit sem lehetne jóvátenni. Mert ez a szörnyű kereszt elfogadhatatlan: hogy nem élhetsz, nem létezhetsz, nem építheted önmagadat, mert itt, a Kárpátok karéjában – és azon túl is – útjában vagy valakinek, a szomszédodnak, a fölötted gyámkodó, téged elpusztítani akaró hatalomnak, hatalmaknak, valami leküzdhetetlen erőnek.

E nagyszabású mű szerkezeti kerete egy óriáskoncert, egy szimfonikus költemény, amelynek előadása 1901 első éjszakáján kezdődik, s 2000. december 31-én, szilveszter éjszakáján ér véget. A 20. század erdélyi történelmét végigpásztázó hat fejezet mindegyikének elején és végén felerősödik a „zene”, amely végig ott zeng és zúg, néhol csak bujkál a történetekben, az elmélkedésekben, a mondatokban. A zenekart dirigáló erő félelmetes, láthatatlan és többnyire talányos marad; leggyakrabban gonosznak képzeljük ezt az erőt, amely szétszabdalta hazánkat. Szeretnénk kilesni titkait, mesterkedéseit, próbálunk alkalmazkodni hozzá, mert élni akarunk, félünk tőle, dicsőítjük is, máskor pedig megvetjük, sokszor átéljük csüggesztő tehetetlenségünket, s leggyakrabban másokat kárhoztatunk tragikus sorsunk miatt.

A Vezényelt történelem hazaszeretetet sugárzó alkotás. Mikor e könyvre gondolok, úgy gondolok Gazda Józsefre, mint hazám édes fiára. Mint hazám hű fiára. Nemigen szokás szánkra venni ilyen szavakat, mert nagyon lemeztelenedik a szívünk. Pedig az életben egyszer-kétszer muszáj kimondani a mélyben áramló érzéseket. Azt, hogy Gazda József egyszerre édes gazdája, édes apja és édes fia e magyar hazának. Az Élni pusztuló élettérben című fejezetében így ír: „A nemzet úgy, csórén, csupaszon, ezer bajával, millió arcával, milliókban megtestesülő sírásával vagy mosolyával, léha könnyelműségeivel vagy szigorú komolyságával, indulataival, tartásosságával, szelídségével vagy nyugtalanságával, önérzetességével, megtépett lelkével nem látható. Inkább csak tudható. Mert minden fogalom – anemzeté is – elvont. Többközös tulajdonság,ése tulajdonságok ellenkezőinek is a megtestesítője. A kettő, az ilyen és olyan nem zárja ki egymást. Megfér egymás mellett. (…)”

Az író szorong, de nem önmagáért, hanem értünk, magyarokért, székelyekért, bárhová vetett bennünket sorsunk e világon. Az Isten is szoronghat, hiszen látnia kell, hogy a teremtményei úgy elrongálták az ő teremtett világát, hogy e rongálásban és romlásban nagyon megfogyatkoztak hűséges hívei. Mikor az író szorong, tudván tudja: nemcsak rajta múlik, hanem az olvasón is, mivé lesz a mű, eléri-e célját, elnyeri-e értelmét az olvasóban? Megtudják-e, mi van e könyvben? A mű rendre az íróban kezdődik, de az olvasóban fejeződik be. Én mégis szívesebben mondom: az írás nem is az íróban kezdődik, hanem a népben, a nép lelkében, a nép történetében, történelmünkben. Ott kezdődik az írás, ahonnan sorsunk vétetett, ahol a megfeszített megfeszíttetett. Az író csak figyel, hallgatózik, emlékezik, ír. „Verset írunk, ők fogják ceruzámat, én érzem őket és emlékezem” – úgy van ez bizony, ahogy József Attila gondolta.

A mi veszendő magyar életünk, feltámadásunk örök reménysége áll a Vezényelt történelemben. A megmaradás akarata mutatta a példát az írónak, ugyanaz mutassa az utat nekünk, olvasóknak! Csak az marad meg ebben veszedelmes világban, ebben a vezényelt történelemben, aki meg akar maradni. Aki megadja magát, elveszik. Sok szeretet, sok fájdalom és harag gyűlt össze Gazda József lelkében. Hajh’, de bűneink miatt talán mégsem gyúlt elég harag benne. Jellemzően ő úgy él és ír,
ahogy legbecsületesebb eleink éltek és írtak. Hűségben teszi dolgát a végeken, rajtunk tartja vigyázó tekintetét. Ahonnan ő ügyel népünkre és hazánkra, Nagy-Magyarország keleti szegletéből, tisztán lát rá az egészre. Rá-ránéz fogyatkozó székelyeire és magyarjaira, s elmondja nekünk a borzalmakat, hogy okuljunk belőle. Elmondja, mi volt, és mi van otthon, sorsregénye Sóhajföldjén. Áll az idő és tér függönye mögött, nézi, hogy mi történt itt, már megint bajban van a nemzet. Írja sorsunkat fáradhatatlanul, súlyos könyveiben minden fontosat el akar mondani, méghozzá gyönyörűen, költőhöz méltó akarattal úgy mondja a bajt, hogy fel is oldja bánatunkat és a gyógyulás útjára vezessen bennünket.

Gazda József könyve ugyan a 20. századról gondolkodik, de a máról és a mához szól elsősorban. Nemcsak a magyar történelemről, hanem a románról is, az erdélyi magyarság ellen elkövetett megsemmisítő, beolvasztási kísérletekről, a megfélemlítés-meghódoltatás ezernyi véres és agyafúrt módszeréről és eseményéről ad képet. Miközben korszakonként bemutatja a rendkívüli és változó méretű erdélyi veszteségeinket, a szerző mindig jó érzékkel, nagy tapintattal ügyel arra, nehogy megbántsa bármelyik nemzet fiait. Nem bántja még a történelmet vezénylő karmester népét sem, a románt sem, amely a diktatúráknak szinte hasonló vesztese, mint a magyarság.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.