Egy kapugyűjtögető tíz éve

Zsók Enikő 2014. április 11., 18:58

„A fényképezést mindig különleges dolognak tartottam, a kamera bármely oldalán álljak.” Lukács Ádám kolozsvári származású, Barcelonában élő fotográfust a világ kapuinak szakértőjeként ismerték meg, de ő ennél jóval többet akar.

Egy kapugyűjtögető tíz éve
galéria
Fotó: Lukács Ádám


– Igazi költözőművész: Kolozsvárt Szegedre, majd Barcelonára cserélte, közben élt az Egyesült Államokban is. Hogyan kezdődött ez az egész?

– Nem a fotózás miatt mentem el, azt csak vittem magammal. Persze mindenhol megpróbáltam kezdeni valamit a fotózással, a fotóimmal. Nagy adag bátorság is kellett hozzá, amit csak nehezen gyűjtöttem össze. Míg Kolozsváron a baráti körömön kívül meg sem mertem említeni, hogy fotózom, és nem hobbi szinten, addig Szegeden előítéletek nélkül, senkit nem ismerve ki mertem mondani.

– Éppen Szegeden találkoztunk 2009-ben egy nem mindennapi kiállításon a Grand Caféban. Csodáltam azokat a hatalmas fehér-fekete képeket…

– Ez volt az első kiállításom, amelyet azt sem tudtam, milyen képekből állítsak össze. Végül úgy gondoltam, teljesen új anyaggal „kezdem”, és a régi kedvenceimet mellőzve, nekiálltam portrékat készíteni természetes környezetben. Így lett az első Lukács Ádám kiállítás neve 2009 januárjában: Portrék és kapuk.


– A kolozsvári kapukról készített korábbi sorozatára senki sem figyelt fel. Vajon miért?

– Kolozsváron 2003-ban kezdtem kapukat fotózni. Rengeteg régi ház kapuját egyszerűen kidobták vagy szakszerűtlenül megfoltozva, tákolva, műanyagra vagy pléhre cserélték. Egy évvel később a Sapientia fotó- és filmművészeti szakára jelentkezve a kapuimat vittem be felvételiző anyagként. Szerintem elsőnek estem ki. Nagyot csalódtam, de rájöttem, hogy Kolozsvár nem az a hely, ahol bármit is kezdhetek a fotózási szándékaimmal. Átkerültem Szegedre, és bár eredetileg csak Erdély kapuit akartam gyűjteni, tarsolyomban a marosvásárhelyi és segesvári kapukkal, lefotóztam a szegedieket is. Így vált „nemzetközivé” a kapugyűjteményem. Szeged után Temesvár kapui következtek, és gondoltam, egy kiállítás formájában másnak is érdekes lehet. A Grand Caféban portrék mellett állítottam ki őket, s bár a kettő nem passzolt egymással, ez akkor így volt jó.

– Hogyan került a kezébe fotómasina?

– A fényképezést – bármelyik oldalán is álljak a kamerának – mindig különleges dolognak tartottam. Gyermekkoromban valahányszor kamera elé álltunk, mindig fegyelmezetten kellett viselkedni, megfésülködve, de ellazult hangulatban, a természetességet megőrizve. Szóval a fényképezőgép kisebb tekintélyt diktált. Ez az érzés velem nőtt fel. Később is izgalmat éreztem, amikor fotóznom kellett, amit nem akármikor tehettem, hiszen csak 24 kocka állt rendelkezésemre. De a képek sehogy sem jöttek ki, el is kenődtem, hogy az én képeim soha nem lesznek jók. Egészen addig, míg 19 éves koromban, 1994-ben kezembe vettem egy Zenitet. Akkor éreztem, hogy megvan a képeknek az a hangulata, amit kerestem.

– A 2013-as barcelonai kiállításáról már csak a Facebook révén értesülhettünk. Mit hozott a 3000 Portes című tárlat?

– Az eltelt több mint tíz év alatt egyre komolyabban vettem a kapuk fotózását. Bármelyik európai városban megfordultam, minimum egy ívre valót, azaz 36 darabot fotóztam a belváros kizárólag fából készült kapuiból. Tizenkét ország 36 városának kapuit sikerült lefotóznom, ami 3600 különböző kapu. A kiállítás címe azért lett mégis 3000, mert kerek szám, és csak jelképes, hiszen idővel növekedni fog. Az utóbbi években már úgy fotóztam, hogy tudtam: eljön a „kapuk” ideje. 2013-ban találtam Barcelona belvárosában egy gyönyörű kiállító helyet, ahova pályázatok alapján lehetett bejutni. A kapukat vittem be, és kiteregettem 60 képet az asztalra. Az egész iroda összegyűlt, és bár két hétre rá volt a hivatalos eredményhirdetés, azt kérdezték tőlem, melyik termet választanám, ha ki lennék választva. Az utcára nyílót választottam. Számomra különleges dolog volt, hiszen tíz éve gyűjtögettem a kapukat, így hozzá illő megnyitót szerettem volna. Megkérdeztem, ki a legnagyobb kortárs katalán költő-író, legtöbben ugyanazt a nevet említettek: Marius Serra. De felejtsem el, „nyugtattak” meg, úgysem jön el, keressek kisebb kalibert. Írtam neki egy rövid üzenetet, amelyben arra kértem, nyissa meg a 3000 különböző kapukból álló kiállításomat Barcelonában. Két hét múlva válaszolt, hogy szívesen. A kiállítás négy hétig volt látható, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, száz képen volt kiállítva a 3600 kapu. Hát ez lett a kolozsvári kapukból, remélem, olvassák majd a Sapientia 2004-es felvételiztetői is.

– Valami nagyon beindult Spanyolországban: 2012 óta újabb három kiállítás. Felpörögtek a dolgok?

– Az első három évemben napozáson és fürdésen kívül semmi nem történt velem Barcelonában. Új város, új nyelv, nulla ismerős. Aztán egyszer a barcelonai magyar konzulátuson jártunk, megemlítettük a főkonzulnak, hogy fotózom, kiállítási anyaggal is rendelkezem, és ha tud kiállítási lehetőséget, szóljon. A képeim megtekintése után hívott, és nem is akárhogyan. A magyar nemzeti ünnep alkalmával rendezett fogadáson állíthattam ki rengeteg ember előtt, előkelő helyen. Ez volt az első barcelonai kiállításom, és hatalmas löketet adott minden téren. Elkezdtem új kiállításhelyek után nézni, ami könnyebben ment az elsőnek köszönhetően.

– Álmai, tervei biztosan vannak. Milyen projekten dolgozik?

– Talán hihetetlenül hangzik, de jelenleg pihenni szeretnék. Egy éve kezdtem el kiállítani Barcelonában, azóta öt volt, ami rengeteg. Boldog rengeteg. Éreztem, hogy már a robotpilóta kapcsolt be bizonyos helyzetekben helyettem, ami viszont nem jó. Jelenleg is fut az „egy” elnevezésű kiállításom, amivel foglalkoznom kell, nem elég, ha csak lóg a falon. Ez a legjobb alkalom, hogy népszerűsítsem magam. A jövőben nagyobb szünetet szeretnék két kiállítás között, kevesebb kiállítást. Ezzel időt nyernék a fotózásra is, mivel úgy érzem, nem volt kellő időm az elmúlt időszakban. És én is kíváncsi vagyok az új képekre, amelyeket még nem fotóztam le. Kolozsváron is szeretnék kiállítani, megtisztelő, különleges érzés lenne. Valaminek a kezdetén érzem magam, így rengeteg kérdésre nincs még konkrét válaszom. Szeretnék kijutni a rengeteg névtelen fotós alkotta labirintusból, hogy fényképeimre évek múlva azt mondják: ez egy Ádám Lukács-kép.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.