„Nehéz esztendőkben visszaadta a magyarok vidámságát, és jókedvét, ezen érdemeiért haláláig tisztelik” – írja róla Gyulai Pál irodalomtörténész, aki kedves pártfogójaként emlékszik rá, hiszen nádpálcájával sokszor megmentette a diáktársak karmai közül, és verseit is készséggel korrigálta.
Véletlenül megtalált sírfelirat
„Elkötelezett református magyarként szolgálta hazája kultúráját” – fogalmazott a síremlékavatáson a kolozsvári Házsongárdi temetőben dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke. Az 1845-ben elhunyt előadóművész sírjáról utoljára 1950-ben esett szó: a kommunista rendszer több évtizedes pusztítása miatt sírköve szinte teljesen megsemmisült. Egy új sírhely ásása közben akadtak az eredeti sírkő feliratos darabjára, amelyet a Házsongárd Alapítvány megőrzött és egy 1928-as fénykép alapján rekonstruáltatott Nagy Benjámin szobrásszal, a Bethlen Gábor Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával. A sírhelyet Jancsó Miklós kolozsvári színművész, író ajánlotta fel.
„Van olyan színész, aki nemcsak szerepeivel, de egész életével megmutatja az emberi hibákat és nagyszerűségeket” – hangzott el Herter Anikó helyettes magyar államtitkár emlékező beszédében. Így volt ezzel Jancsó Pál is, aki a háromszéki Gidófalván született 1761-ben székely lófő családban. Nemesi származását hangsúlyozva sosem mellőzte családi előnévként használni a Gidófalvit. Az első magyar komikus a magyar kultúra művelése érdekében állt színésznek 1792-ben Kolozsváron, a Fejér testvérek színtársulatának alapító tagjaként. Nemsokára pedig a Farkas utcai kőszínház egyik első főrendezőjeként is bemutatkozott. De sosem békült meg igazán a színházi élettel.
Abban volt a legjobb, amit gyűlölt
A nagyenyedi diákévek után pályafutását nagyszebeni kántorként kezdte, színészként pedig először tenor-, majd prózai és drámai szerepekben mutatkozott meg, végül komikusként bizonyult a legsikeresebbnek. A korabeli közönség számára a Jancsó Pál-féle humort az előadóművész groteszk megjelenése, illetve a nevetséges figurák és a komor előadásmód közötti ellentét adta. „Ily diadalt még magyar színész nem aratott. Minden tapsot, koszorút, éljent ezer mosoly és hahota kísért (…), s a jókedv mámorában megfürödve, újjászülné magát a lélek” – írta róla Gyulai Pál irodalomtörténész. A hahotázó közönség nagy részének azonban még csak tudomása sem volt arról, hogy a tréfás öregurat lelkében mennyire megviselte, hogy gúny és nevetség tárgyává vált, hiszen ő komoly drámai szerepekben szerette volna kiteljesíteni színészi pályafutását. Szerepeit ezért meg is gyűlölte, igyekezett a komikus figurákat komor előadásmóddal megszemélyesíteni, ami alakításait még inkább megmosolyogtatóvá tette – korának feljegyzései alapján ebben rejlett szerethetősége.
Az öreg székely, akit mindenki szeretett
Hosszú, nagyzsebes, szürke kabátban, alapos léptekkel járta körbe a kolozsvári piacteret, és állandóan panaszkodott a drágaságra, a cudar emberekre, a rossz világra. „Szarvasbőr kesztyűs kezéből a nádpálca, ajkáról a duzzogás sohasem hiányzott” – olvasható a komikus életrajzában. Haragudni azonban senki sem tudott rá, szinte különcnek számított. Az, aki ismerte, mégis megállta, hogy ne nevessen a „zsémbes öregúr” szavain.
Számos kortársát megszégyenítő módon hetvennégy éves koráig nevettette közönségét, Erdélyen kívül Debrecenben és Miskolcon is, de sohasem szeretett túl messzire menni kedvenc városától. Negyvenhárom aktív év után vonult vissza végleg a színpadtól, utolsó alakítása egyben pályája legsikeresebb színpadi játéka is volt: Mandolino szerepében lépett fel a Henneberg–Schikaneder szerzőpáros Csörgősapka című darabjában. Bár akadtak, akik segítették, utolsó éveit szegénységben töltötte, megmaradt ingóságait az akkoriban épülő kétágú református templomra hagyta.
A kolozsvári emlékezők himnusszal, Vörösmarty Szózatával, koszorúval és virággal búcsúztak az 1845-ben elhunyt, lelkében mindig háborgó, de hazaszeretetét soha fel nem adó székelytől. Fazekas Zsolt, a Belvárosi Református Egyházközség lelkipásztora azért imádkozott, hogy ellentétben a múlt századdal, a jelenkor tisztességgel megőrizze a korában közkedvelt művész emlékét.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.