Úttörő biológus erdélyi ellenszélben

Makkay József 2014. július 04., 14:29 utolsó módosítás: 2014. július 04., 14:31

Falusi tanárként kezdte, és kis szerencsével nemzetközileg elismert ultrahangbiológus-kutató lett. Úttörő szerepet vállalt a romániai ultrahangos vetőmagvizsgálatban, a környezetvédelemben, a rendszerváltás után ő fektette le a romániai biogazdálkodás alapjait. A 75 éves T. Veress Évával magyar állami kitüntetése alkalmából beszélgettünk.

Úttörő biológus erdélyi ellenszélben
galéria


– Amikor Magyarország kolozsvári főkonzuljától, Magdó Jánostól nemrég átvette az egyik legrangosabb magyar állami kitüntetést, a Magyar Arany Érdemkeresztet, ön a klasszikus paraszti bölcsesség nyelvén azt mondta: nem élt hiába az, aki egy fát elültetett, egy magot elvetett. Meg tudná saccolni, hogy életében mennyi vetőmag fordult meg a kezében?

– Ez egyszerűen lehetetlen, hiszen pólyás korom óta a magok, a kert, a növények közelében élek. Gyerekkoromat Csombordon töltöttem, ahol édesapám, Veress István a Téli Gazdasági és Szőlészeti Iskola tanára, gazdaságvezetője és igazgatóhelyettese volt, majd az iskolák államosítása után a Csombordi Szőlészeti Szakiskola első igazgatója. Azt, hogy életemben a kemény és pontos munkához szoktam, igényes családomon kívül a Csombordon eltöltött éveknek köszönhetem. Tíz éves koromban költöztünk Kolozsvárra, ahol belvárosi lakásunk kertjében a húgommal együtt édesapámtól egy-egy parcellát kaptunk művelésre. Tehát már gyerekkorom óta számtalan magot elvetettem. Később ezt a vetést folytattam tanítványaim szívében, lelkében is. Az elvetett magvakból sok kikelt, és néhányból sikertörténet kerekedett, de egykori tanítványaim sok apró sikerének is tudok örülni.

– Ötven éven át oktatott: előbb falusi iskolában, majd kolozsvári és magyarországi egyetemeken. Pedig a kommunizmus idején nem lehetett egyetemi tanár...

– Oktatói pályafutásom tekervényesre sikeredett. A magyar forradalom évében, 1956-ban elkezdett bolyais egyetemi éveimet már vargabetűk kísérték, mert az első éven beígért kutatóbiológus-képzés helyett csoportunkat áttették a földrajz-biológia szakra. Így kerültem ki friss diplomás tanárként 1960-ban a harasztosi iskolába, de egy betegség miatt vissza kellett jönnöm Kolozsvárra, felvettek laboránsnak a Babeş-Bolyai egyetem fizika szakára. Akkor csillant meg a remény, hogy idővel a kolozsvári egyetemen taníthatok. De hiú ábrándnak bizonyult, mert az én nemzedékem – amely utolsóként végzett 1960-ban magyar nyelven, a Bolyai Egyetemen –, nem vállalhatott oktatói állást. Az egyesítési alapokmány szerint a magyar tantárgyak részarányának 30 százalékot kellett volna elérnie, de ezt az új egyetemen nem tartották be. Annyira nem, hogy ritka kivételtől eltekintve nem alkalmaztak többé magyar oktatókat. Úgy kerülhettem diákok közelébe az egyetemen, hogy kutatóként államvizsga-dolgozatot vezethettem. A rendszerváltásig azonban mégsem tilthattak el az oktatástól, mert megragadtam minden adandó alkalmat: éveken át tanítottam például a Népi Egyetemen....

– Önt a vetőmagos ultrahangkezelés  romániai úttörőjének tartják. Hogyan lett kutató?

– Néhány éven át laboránsként dolgoztam, majd 1968-ban megpályáztam egy biológusi állást az egyetem fizika karán. 1975-ben lettem főkutató. Előszeretettel foglalkoztam zöldségmag-kísérletekkel. Romániában addig egyetlen bukaresti fizikus végzett egyszerű csírázási kísérleteket ezen a szakterületen. Beleástam magam a témába, felkutattam minden elérhető hazai és főleg külföldi szakirodalmat, felvettem a kapcsolatot jeles magyarországi szakemberekkel, és hozzákezdtem egy olyan szakterület hazai kiépítésébe, amelyet később bejegyzett szabadalmak honoráltak. A vetőmagvak ultrahangos kezelésével csírázás-serkentésre törekedtünk: végigkövettük az új növény életútját a keléstől a növekedésig. A módszert később az élelmiszeripar különböző területein is alkalmaztuk. A jeles magyar ultrahangos szakemberrel, Gregus Pállal a hetvenes évek elején még arról beszélgettünk, hogy az ultrahang-diagnosztika hihetetlenül nagy teret hódít majd. Tíz éven belül bejött a jóslatunk. Az ultrahang-alkalmazás minden területébe belekóstoltunk ugyanis. A kolozsvári kutatócsoport és a modern labor és műhely az egyetem leghatékonyabban működő kutatóközössége volt. Betegségeket okozó baktériumokat is vizsgáltunk, szakterületem lett a fehér és a vörös vérsejtek kutatása. Doktori dolgozatomat a vörös vérsejtek témakörében írtam 1973-ban.

– Mennyire volt elzárva a világtól a hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi kutatója?

– Nekem az volt a nagy szerencsém, hogy a Bukaresti Egyetem rektora biofizika professzorként pártvonalon megfelelő finanszírozáshoz jutott, így a szakterület elismeréseként évente biofizika-vándorgyűléseket szervezhetett. 1961 és 1992 között gyakorlatilag valamennyi hasonló rendezvényen részt vettem saját előadással. Megismert a román szakma, tudtak az eredményeimről, így nem volt feltűnő, ha amerikai, németországi, csehszlovákiai és természetesen magyarországi szakmai kapcsolatokat építettem ki. Pihenőszabadságaim jelentős részét is e kapcsolatok ápolására fordítottam. Nyugatra nagyon nehéz volt kiutazni, de a KGST-országokba kétévente azért kiengedtek. Ha hivatalos kiküldetésben akartam külföldre utazni, már kálváriának számított: a kari tanács, a helyi pártszervezet, a bukaresti pártszervezet, az Országos Tudományos Tanács és az RKP Központi Bizottságának jóváhagyása kellett. Az orvostudományban és a biológiában alkalmazott ultrahanggal foglalkozó KGST-i szakemberek UBIOMED nevű kelet-európai konferenciájára hívtak például Magyarországra. Nem tudtam beszerezni a szükséges engedélyeket, de szerencsémre bejutottam kihallgatásra Elena Ceauºescu jobb kezéhez, az Országos Tudományos Tanács Kolozsvárról odakerült elnökéhez. Kutatóként megértett, és egynapos késéssel kijuthattam Visegrádba, ahol szakmai munkám elismeréseként a konferencia egyik tagozatának vezetését bízták rám.

– Ilyen ellenszélben hogyan lehetett tudományos eredményeket elérni?

– A romániai kutató élete kálvária volt. A nyolcvanas évekre betiltották a külföldi szakirodalom bejövetelét. Európai és amerikai kutatókkal leveleztem, kértem tőlük levonatot tudományos lapokból. A postai küldeményekből a Szekuritáté kivette a tudományos cikkek fénymásolatát, jó esetben a levél jött önmagában. Ilyen körülmények között zajlott a munka. A nyolcvanas években már külföldön is elég sokan ismertek, így ha én nem juthattam ki, felkeresett egy-egy kutató Németországból, az Egyesült Államokból vagy éppen Csehszlovákiából. Élőszóban osztottuk meg a tapasztalatainkat.

– Ma dr. T. Veress Évát a biokertészkedés és az egészséges táplálkozás megszállottjaként ismeri az előadásaira járó vagy a szakcikkeit olvasó közönség és a szakma. Mikortól származik ez a váltás?

– A biológiai kutatások mellett mindig is szenvedélyem volt a vegyszermentes gazdálkodás a családi kiskertben. A kommunizmus éveiben ezzel a témával nem lehetett foglalkozni, de 1974-ben azért megjelentettem Környezetvédelem és mezőgazdaság címen egy magyar nyelvű könyvecskét. A kiadóban elképedtek a kézirat láttán, hiszen a nagy szocialista kényszeriparosítás idején még kiejteni sem igazán volt ildomos a környezetvédelem szót. A cenzúra a szöveg felét kidobta ugyan, de én így is örültem neki, mert ez volt Erdélyben a kommunizmus idején az első magyar nyelvű kiadvány, amely tartalmazta a védett növények és állatok listáját. A téma már akkor nagyon a szívemhez nőtt, de csak a rendszerváltás után foglalkozhattam vele intézményes keretek között.

– Gondolom, különösebben nem kedvelték önt az agrárszakemberek, miután 1989-et követően elsőként látott hozzá a romániai ökológiagazdálkodás népszerűsítésének.

– Volt, aki nem kedvelt, több szakemberrel is sajtópolémiába keveredtem. Azt mondták, ezzel a gazdálkodással vissza akarom vezetni a mezőgazdaságot a középkorba. De mégiscsak megtört a jég. Azok a magyar agrárszakemberek, mezőgazdasági kutatók, akikkel a kilencvenes évek elején ilyen „ideológiai” harcban álltam, később barátaim lettek. Kiegyezésünk után a kiváló marosvásárhelyi agrárkutató, néhai dr. Tamás Lajos a növényvédelemről szóló előadásaiban mindig megemlítette, hogy a növényvédelemnek van egy alternatívája is, amit T. Veress Éva hirdet. Férjemmel, a rádiószerkesztő Tóthfalussy Bélával közösen megalakítottuk a Kertbarátok Egyesületét, Erdély-szerte ennek keretében működnek magyarországi mintára a bioklubok. Megalakult a Kertbarátok Lapja, amely később ugyan beolvadt az Erdélyi Gazdába, de úttörő szerepe vitathatatlan Erdélyben. Magyarországi, németországi és svájci kapcsolatokat építettünk ki, kijutottunk nyugat-európai biofarmokra. Svájci segítséggel létrejött a Bioterra egyesület, amely az intézményesített romániai biogazdálkodás alapjait teremtette meg. Ma több mint háromezer tagot számlál, olyan agrárvállalkozókat is, akik több száz hektáron állítanak elő bioélelmiszereket.

– Augusztusban tölti 75. életévét. Mire a legbüszkébb?

– Az élet kegyes volt hozzám, hiszen jórészt mindig azt tehettem, amit szerettem. Sokat köszönhetek édesapámnak, aki 98 éves korában távozott közülünk elismert mezőgazdasági oktatóként és agrárszakíróként. Hálával tartozom férjemnek, Tótfalussy Bélának, aki minden nehézségben mellettem állt, de sokat segített Márta lányom is, aki szintén hasonló életpályát választott. Géza unokámmal ma is határtalan szeretettel vesznek körül. Amire mindig vágytam, 1990 után teljesült be igazán: 72 éves koromig oktattam a kolozsvári egyetem biológia karán magyar diákokat, de több alkalommal tanítottam vendégtanárként a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, a Debreceni és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Diákoknak és felnőtt közösségnek ma is szívesen tartok előadást biokertészetről és egészséges táplálkozásról, a kettő ugyanis elválaszthatatlan.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.