Az újságírónak kell kibányásznia az érdekességet

– A rendszerváltás után lettél újságíró. Mi késztetett fizikusként erre a pályára?

– Az 1989-es változások idején éppen utolsó éves fizikushallgató voltam a temesvári egyetemen, amikor megnyílt a világ. Óriási igény mutatkozott az igaz szóra, de mivel ugyanazok az emberek írták a forradalmi cikkeket, mint korábban a kommunista lapokat, minden szerkesztőségbe új embereket, új arcokat kerestek. Diákkoromban már voltak rövidpróza próbálkozásaim, közvetlenül a rendszerváltás után pedig diáklapokba írogattam. Magyar körökben, Temesváron jól ismertek, és amikor tollforgatáshoz értő embereket kerestek, arra ébredtem, három szerkesztőség is újságírói állást ajánlott. A Temesvári Új Szó, a Temesvári Rádió és a Romániai Magyar Szó közül kellett választanom, végül a bukaresti napilap Temes megyei tudósítójának szerződtem el. Utólag visszagondolva jó döntésnek bizonyult, hiszen országos ismertségre tettem szert. Mai ésszel – amikor lapjaink pár ezres példányszámmal küszködnek – szinte hihetetlennek tűnik, hogy akkoriban a Romániai Magyar Szó 180 ezres példányban jelent meg.

– A háromszéki Ko­vász­náról kerültél diákként Temesvárra. Nem akartál hazatérni Székelyföldre?

– A temesvári fordulat olyan meghatározó élménye volt életemnek, hogy fel sem merült az elköltözés lehetősége. Az volt az érzésem, ott mindenki ismer, ott több vagyok, mint máshol. Ha 18 év után ma visszatérek, Temesvár főterén még mindig több ismerőssel találkozom, mint Kolozsváron.

– Ez a kapcsolat idővel megszakadt, hiszen egy nagyváradi kitérő után Kolozsvárra kerültél, és mintegy két évtizede itteni szerkesztőségekben dolgozol. Mi távolított el Temesvárról?

– Előbb a Romániai Magyar Szótól váltam meg: a tudósítói állás nem bizonyult túl igényes munkának. Azonban a váltás akkor fogalmazódott meg bennem, amikor egyik publicisztikai írásomat nem közölte a lap. Temesvárról az erdélyi magyar politika mindig is másként látszott. Olyan emberekkel voltam barátságban, mint Tőkés László, Borbély Imre, Bodó Barna vagy Toró T. Tibor, akik az RMDSZ-en belüli radikálisabb vonalhoz tartoztak. Akkoriban dúlt a vita arról, hogy monolit legyen-e az RMDSZ, vagy a szervezeten belül adják meg a lehetőséget a különböző világnézeti csoportok megjelenésének. A bukaresti napilap az RMDSZ-es fősodorhoz igazodott, egy idő után már nem éreztem jól magam a szerkesztőségben. Így kerültem 1994-ben a Nagyváradon kiadott Erdélyi Naplóhoz.

– A korabeli lapszámok tanúsága szerint több oknyomozó riport fűződik a nevedhez. Mit tartasz közülük a legérdekesebbnek?

– Akkoriban folyt a balkáni háború, életben volt az ENSZ által hozott Szerbia elleni üzemanyag-embargó, mégis az egész Bánság üzemanyagot adott el a szomszédba. Erről a jelenségről kezdtem oknyomozó riportokat írni. Az egyik nagyobb lélegzetű tényfeltáró cikket arról írtam, hogy a temesvári petrokémiai kombinát, a Solventul – amelyet csővezeték kötött össze a Belgrád melletti pancsovai testvérüzemmel – hatalmas mennyiségű, 46 ezer tonna üzemanyagot nyomott át illegálisan Szerbiába. Az infót egy forradalmár társamtól kaptam: ő a gyárban dolgozott, és jelezte nekem a furcsa dolgokat. Közben beköszöntött a Constantinescu-éra, és a Solventul-ügyből bűnvádi eljárás, ügyészségi iratcsomó lett. Az ügynek ebben a kezdeti időszakában született meg a romániai sajtóban elsőként ez az oknyomozó riport.

– Hogyan lehetett hozzájutni ügyészségi forrásokhoz?

– Az infókat véletlen szerencse folytán kaptam kézhez. A Solventul üzemnek külön vasúti állomása volt, én pedig a sínek fölött átívelő gyaloghídról fényképeztem a több száz tartálykocsit, amikor két biztonsági őr megragadott és felcipelt az igazgatóhoz. Az volt a szerencsém, hogy a váratlan látogatás az igazgatót is felkészületlenül érte. Fél napig foglalkozott velem, és arról próbált meggyőzni, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Igazát bizonyítandó az ügyészségi dokumentációt is elém tette. Ha úgy terveztem volna, biztos nem sikerül bejutni az igazgatóhoz, ehhez képest az ügyészségi irat ráadás volt. Minden információt kijegyzeteltem, és végül megszületett egy átfogó, jól dokumentált tényfeltáró riport.

– Mennyire volt ez a műfaj anyagilag, szakmailag megbecsülve?

– Az erdélyi magyar sajtóban igazából soha, hiszen rengeteg időt és munkát követel, és rendszerint csak az útiköltséget fedezték. Elsősorban a lelkesedés motivált. Másrészt az is segített, hogy újságíróként nem voltak anyagi gondjaim. A kilencvenes évek elején a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségét is tudósítottam Romániából, és ők 50 német márkát fizettek egy tudósításért. Ez pedig bőven elegendő volt az anyagi biztonságérzethez, hogy az embernek ideje és kedve legyen olyan újságírói műfajokkal is foglalkozni, amit szeret. Abban az időben az Erdélyi Napló éppen az ilyen műfajok miatt vált népszerűvé.

– Tényfeltáró cikkeid miatt nem voltak gondjaid?

– Amikor riportot írtam Székelyföld militarizálásáról – a román hadsereg és a csendőrség több új alakulatot hozott létre Hargita és Kovászna megyében, és nagyarányú ingatlanvásárlásba és terjeszkedésbe kezdett –, az akkori főszerkesztő nem merte leközölni. Megrémült a cikkben levő adatoktól, és nem volt benne biztos, hogy ha perre megy a dolog, ki tudunk-e ebből mászni. Két hónapig állt az írásom a szerkesztőségben, míg végül megjelent, de aztán olyan visszhangja lett, hogy a lap testületileg büszke volt rá.

– Nyolc évig dolgoztál a Krónika vezető szerkesztőjeként. Az országos napilap új színt hozott az erdélyi magyar újságírásba. Hogyan emlékszel a kétezres évekbeli időszakra?

– Ez volt életemben az első olyan szerkesztőség, ahol a szakmaiságot, a szakmai mércét minden más erdélyi magyar lapnál magasabbra állították. A lap beindítói olyan igényességet honosítottak meg, ami a romániai magyar sajtóban addig nem létezett. Alapállásból nem elégedhettünk meg azzal az információval, ami bejött, vagy amit az emberek nyilatkoztak. Mindennek utána kellett járni. A kilencvenes évek erdélyi magyar sajtójára az volt a jellemző, hogy Funart és Vadim Tudort szabadon lehetett szidni, de nem nagyon jutott másoknak eszébe, hogy meg is kérdezzék például Gheorghe Funart, Kolozsvár polgármesterét. Döntésünk logikus volt: ha nem tesszük fel a magunk kérdéseit, azokat senki más nem fogja tőle megkérdezni. Újdonságnak számított a reggeli lapértekezlet is, amikor kielemeztük az éppen aktuális lapszámot, így egymástól is rengeteget tanultunk.

– Vállvetve dolgoztál munkatársaiddal, legtöbb lapszámba te is írtál. Nem szeretted a főnöki tisztséget?

– Vezető szerkesztőként mindig elvárásaim voltak a kollégáktól. Amikor valaki azt mondta, hogy az általam kért cikket nem lehet rövid idő alatt elkészíteni, megmutattam, igenis lehet. Magam jártam utána, és írtam meg. Ha hiteles akarsz lenni, így működik. A főnöki státusz számomra azért volt jó, mert az érdekesnek tartott témákat én írhattam meg. Mindig megtartottam magamnak a legizgalmasabb történeteket, de hát sokkal több ötlet született a szerkesztőségben, mint amennyit én elkészíthettem volna, így bőven jutott másoknak is.

– Volt olyan cikked, ami mégsem jelenhetett meg?

– Egyetlen ilyen esetre emlékszem, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után az útjaink elváljanak. Ameddig a Krónika mögött az alapító tulajdonos, a budapesti székhelyű Napi Gazdaság állt, ilyesmi fel sem merült. A későbbi tulajdonosváltásokkal azonban az érdekek is megjelentek. Egy emlékezetes történetem van: az akkori miniszterelnök-helyettes, Markó Béla vagyonnyilatkozatával kapcsolatban írtam tényfeltáró cikket. Kiderült, hogy miközben az egész erdélyi magyar könyvkiadás támogatásból él, és a kiadók vezetői szerint Erdélyben verseskönyvből egyedül Kányádi-kötetet lehet nyereségesen kiadni, akkor történt meg, hogy vagyonnyilatkozata szerint Markó Béla 90 ezer lejért – mintegy 30 ezer euróért – adta el öt évre az összes korábbi és későbbi verseinek kiadói jogát egy olyan romániai magyar kiadónak, amelyik addig egyetlen könyvet sem jelentetett meg. A cikk első része megjelent, és amikor Markó tudomást szerzett a folytatásáról, a budapesti tulajdonosok ránk telefonáltak, hogy ne jelenjen meg. Azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy ha az RMDSZ elnöke elérheti azt, hogy egy róla szóló tényfeltáró cikk ne jelenjen meg, akkor én azonnal lemondok, és elmegyek a laptól, a tényfeltárást pedig máshol közlöm. Bejelentésemre a tulajdonosok meggondolták magukat, és kompromisszumos megoldásként a cikk nem másnap, hanem egy hét múlva jelent meg.

– Több médiaintézménynél is megfordultál. Nem volt nehéz összeszokott munkaközösségektől meg­válnod?

– Én soha nem voltam az a hős, aki lehetetlen helyzetben is megpróbálta tartani a frontot. Azt mondtam: ha a kiadó nem tudja biztosítani a jó munka feltételeit, én nem vállalok olyan kiadványt, amire szakmailag nem lehetek büszke. Mindig magam előtt láttam, hogyan kellene kinéznie egy jó lapnak, és ha erre nem volt pénz, akkor kerestem más munkát. Váltáskor mindig tele voltam kételyekkel, mert olyan helyre mentem, ahol magasabb szakmai igények fogadtak. Aztán az új munkahelyemen egy-két év után kezdtem jól érezni magam.

– Jelenleg a Magyar Távirati Iroda (MTI) erdélyi tudósítójaként dolgozol. Izgalmas tényfeltáró cikkek nélkül nem érzed beskatulyázva magad?

– Ez a fajta újságírás valóban nem adja meg a felfedezés élményét. Amit mások elmondanak vagy felfedeznek, azt a hírügynökségi újságíró hír formájában visszaadja. Ilyen szempontból unalmasabb, de abban mégsem az, hogy mindig az események sűrűjében mozog az ember. Gyorsnak kell lenni, és nem könnyű feladat az információözönből kiválasztani azt, ami a legfontosabb. Régebben nem tudtam felmérni, hogy írásaimat hányan olvassák, de most, amit megírok, tíz perc múlva viszontlátom az online mediában, a tévében, vagy hallom a rádióban.

– Amit megír az MTI, az hír, és amit nem, az nem hír...

– Ez nem az MTI bűne. Megértem a kollégákat, akik úgy érzik, így sem tudnak minden munkát elvégezni, és a kész hírügynökségi híreket beemelik a lapba. Egy híres mondás szerint a hír az, amit el akarnak hallgatni. Minden egyéb hirdetés. Ha a szerkesztőségek csak azt az információt közlik, amit tálcán kínálnak nekik – közlemények, sajtóértekezletek, stb. – előbb-utóbb unalmasak lesznek, eltávolodnak a valóságtól. Az elhallgatásra szánt érdekességeket az újságírónak kell kibányásznia.

– Miért veszett ki az oknyomozó újságírás az erdélyi magyar sajtóból?

– Egy-egy igazi riporton legalább egy hetet, de lehet, hogy többet kell dolgozni. A szerkesztőségekben ma már nincs olyan ember, aki egy hétig kimaradhatna az egyéb munkákból, hogy egy témának alaposan utána nézzen. Mindenhol versenyt futnak az idővel. Egy cél létezik: legyen minden este készen a lap. De az már nem kihívás, hogy milyen lap legyen. Vannak nyilván pozitív példák is: az Átlátszó Erdély pályázati forrásokból próbálja megszerezni a pénzt az időigényesebb tényfeltáró munkához. De ebből a műfajból sokkal több kellene a romániai magyar sajtóban. A lapok napi munkájában is helyet kell ennek találni, mert amit én megírok az MTI-ben, az Szatmártól Sepsiszentgyörgyig mindenhol jelen van. Ha egy lap csak azt közli, ami mindenhol olvasható, nem fogják megvenni.

– Vajon meddig fogják megvásárolni az olvasók a nyomtatott lapokat?

– Arra nem látok esélyt, hogy az erdélyi magyar nyomtatott sajtó ki tudja heverni a mai drasztikus példányszámcsökkenést. Nagy a tanácstalanság, hogy a lapok internetes változatába mikor mi kerüljön be. Ott vannak az online versenytársak, ugyanakkor nem lenne szabad lelőni a másnap megjelenő cikket. Erre ma senkinek nincs jó receptje. A mobiltelefonos, táblagépes világunkban előbb-utóbb elfogy az a generáció, amelyik a papírhoz ragaszkodik. A nyomtatott lapok azonban ma mégiscsak egyféle márkának számítanak, és ezt kellene kihasználniuk, hogy hangsúlyosabban előretörjenek az internetes világban.

Gazda Árpád
Kovásznán született 1966-ban. Diákként a Tőkés László akkori temesvári lelkészt körülvevő hívek csoportjába tartozott. Az 1989-es temesvári népfelkelés idején letartóztatták, és rövid időre bebörtönözték. A Temesvári Tudományegyetem fizika szakának elvégzése után a Romániai Magyar Szó temesvári tudósítója, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének romániai tudósítója, az Erdélyi Napló hetilap riportere, majd rövid időre főszerkesztője, a Krónika napilap vezető szerkesztője, a Temesvári Rádió szerkesztője, a budapesti Info Rádió és a magyarországi Heti Válasz hetilap munkatársa volt. Kilencéves újságírói tapasztalattal szerzett rádiós újságírói diplomát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1999-ben. Újságírói munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Jelenleg az MTI magyar hírügynökség erdélyi tudósítója. A Mikor kicsi voltam, magyar voltam című riportkötet szerzője.