Örökösök tagja, a szeretet örököse

Csermák Zoltán 2016. december 23., 19:50 utolsó módosítás: 2016. december 23., 19:53

Kudlik Júlia négy évtizedes, műsorvezetői munkájával érdemelte ki a nézők bizalmát és a Magyar Televízió Örökös Tagja címet. Noha a tévézéstől visszavonult, tisztelői Szvorák Katalin előadóművésszel rendezett közös fellépésein találkozhatnak vele.

Örökösök tagja, a szeretet örököse
galéria


– A Kossuth Zsuzsa Gimnázium diákelőadásán láttam először a Királyasszony lovagja női főszerepében és Euripidész Alkésztiszének címszere­ pében. Színészi ambíciói itt megszakadtak?

– Valóban voltak színészi terveim, el is mentem a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételijére, és a harmadik rostán búcsúztam álmaimtól. Nem hagytam annyiba, újra megpróbáltam, s felvettek. Ám akkor én már nem akartam színész lenni. Ráadásul elkezdtem a televízióban dolgozni. Utána többször hívtak a filmgyárba próbafelvételre, s nem hívtak vissza, így igazolva láttam döntésemet. Egy hasznom volt a felvételivel. Akik a harmadik rostán estek ki, azoknak a papírjait az úgynevezett rokon szakmákhoz, a KISZ Központi Művészegyütteshez, a bábszínházhoz, a Magyar Rádióhoz is elküldték. A rádióhoz el is mentem meghallgatásra, de „az ön hangjához egy negyvenéves nőt társítana a hallgató” megjegyzéssel utasítottak el.

– Kárpótolta viszont a Magyar Televízió…

– Véletlenül kerültem az intézményhez, a sikertelen felvételit követően egy rokon ajánlott be mindenes-ügyelőnek az ifjúsági osztályra. Végeztem a dolgomat: szerveztem, irányítottam a vendégeket, felszolgáltam a vizet az asztalra. Az orosz nyelvleckéknél is dolgoztam, mivel a háttérstábból egyedül én ismertem a cirill betűket. Az Iskolatelevízió indulásánál is számítottak rám. Egy szép napon bemondó-meghallgatásra hívtak. Nem nagyon bíztam a sikeremben, de a huszonkilenc jelentkezőből egyedül engem biztattak. 1964. február 29. nevezetes nap az életemben, egy délelőtti műsorban bemondóként mutatkozhattam be a képernyőn. Kora nyárra válaszút elé kerültem: a Színművészeti Főiskolára, és az ELTE Bölcsészkarára is felvettek, s a televízió pedig éves szerződést ajánlott ügyelői és bemondói állásra. Az egyetem és a nyugodtabb, képernyős állás mellett döntöttem.

– A 60-as évek MTV-jét átszőtte a politika. Megbízhatónak tekintették?

– A munkámat végeztem becsülettel, a politikával nem foglalkoztam. A családomban és a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban szinte burokban éltem. Tanáraim mindössze néhány évvel voltak idősebbek, s második otthonunkká tették az iskolát. Mindenkitől annyit követelhetünk, amennyire képes – ez volt a tanítási vezérelv, s észre sem vettük, hogy ez a szint folyamatosan emelkedik. E védett környezetből kerültem a tévéhez, s olyan szerencsém volt, hogy mindig a munkámra tudtam figyelni: a jól megoldott megbízást már a másik követte. Soha nem talpaltam, engem találtak meg a feladatok. A ranglétra fokain nagyon sokat tanultam; olyan művészeket, mint Mezei Mária, Kiss Manyi, Honthy Hanna láthattam a stúdióban, s mindenkitől ellestem valamit.

– A televíziózás aranykorában Kudlik Júlia is egyre ismertebbé vált. Ez nem ment a kollegialitás rovására?

– A sikeres adás előfeltétele az összetartás volt, így mindenki maximálisan koncentrált a feladatára. Ne feledjük, ekkor még egy tévé volt, és az élő adás dominált. Az egész televíziózást egy szüléshez hasonlíthatom, sokan bábáskodnak a műsor felett: ha valaki hibázik, oda a csoda. Nagyon kevesen voltunk, és tengernyi feladaton osztoztunk. Mindenki mindenkinek segített, s ha valaki beteg lett, csak a másikra számíthatott. Ez az összetartó légkör a második program beindulása után még jobban erősödött. A fiatalabbak gyakran bejöttek a stúdióba, és figyelték, hogyan dolgozunk. A példa erejével tudtunk rájuk hatni.

– Az élő adásnak azért voltak buktatói is?

– Sokáig csak a férfi bemondók szerepelhettek a Híradóban. Később ez is változott, s a hölgyek is szót kaptak. Számos emlékezetes történet borzolta a kedélyünket. Volt, hogy egy központi bizottsági közleményt kellett megosztani a nézőkkel. A pontos szöveget a pártközpontból telexen kaptuk, ami olvashatatlan volt, át kellett gépelni, s egyben rövidíteni. A hírszobába folyamatosan érkeztek a papírok, s volt olyan eset, hogy az utolsó három sort olvastam, s még hiányzott a folytatás. Blattoltunk, s a felkészültségünket mutatta, hogy a lehetetlen feladatot is hibátlanul oldottuk meg.

– Egy ország várta türelmetlenül a Delta vasárnapi adását. A korszakalkotó elektronikus zene, a jégmezőn trappoló felfedezők és a kitörő vulkán látványa beivódott a nézők emlékezetébe.

– A Delta új szín volt az életemben: ugyan bemondói munkának számított, de már a műsorvezetés korlátait is feszegette. Az összekötőszöveget mindig megtanultam, így jobban éreztem a kapcsolatot a közönséggel. Ráadásul soha semmit nem ejtettem ki a számon, amit nem értettem. Közeli képben nem lehet hazudni, a néző rögtön meglátja a szememen, ha nem vagyok otthon a témában. Soha nem szégyelltem kérdezni, s ezt kollégáim méltányolták. Így alapos ismereteket szereztem a lézersugárról, és a csillagvizsgálóban is gyakori vendég voltam. Már jó ideje ment a műsor, amikor egy főnök kitalálta, hogy hitelesebb, ha egy műszaki végzettségű személy vezeti a Deltát. Nem hagytam annyiban, jelentkeztem a műegyetem általános mérnöki karára. Elveimen buktak meg új ambícióim, mivel marxizmus-leninizmusból újra kellett volna vizsgáznom.

– Később a könnyű műfajban is bemutatkozott. A  Táncdalfesztiválon Ősz Ferenc humoristával lépett fel.

– Az akkori nagy bemondó generáció – Varga József, Takács Mari, Tamási Eszter és Lénárd Judit – a stabil, íróasztalhoz kötött bemondói munkát képviselte. Talán koromnál fogva én léphettem ki e szerepkörből. Egyszer kitaláltam, miért ne lehetne a műsort fotelből vezetni; ötletem nagy vitákat kavart.  Az 1967-es Táncdalfesztivál elődöntőjében léphettem ki a színpadra. Négy évre rá Ősz Ferenccel vezethettem két éven keresztül a népszerű könnyűzenei seregszemlét. A kiváló humorista szinte a számra írta a szöveget, élmény volt vele dolgozni. Ferenc egyben tesztelte is a leírtakat: amin el sem mosolyodtam, azt egyből javította. Volt, hogy az előadás előtt egy órával vehettem csak kézbe a végső változatot. A rémülettől mindent megjegyez az ember, így fejből, papír nélkül mondtam a humoros, vicces párbeszédek rám eső mondatait.

– Zenei érdeklődését és tudását hol kamatoztatta?

– Igazi, szórakoztató munkának találtam a fertődi kastélyból közvetített hangversenyeket. A Kodály Énekversenyt Tamási Eszterrel felváltva vezettük, 1973-ban az Aranypáva népzenei vetélkedőt közvetíthettem Antal Imrével, később a Röpülj, páva következett. Az utóbbit nyerte meg 1981-ben a felvidéki Szvorák Katalin. Nagyon sokat köszönhetek szakmailag Antal Imrének, a kiváló zongoristának, humoristának és műsorvezetőnek. A korkülönbség és a szakmai múlt miatt reá, mint bátyámra tekintettem. Egy idő után úgy összeszoktunk, hogy háttal állva is kitaláltuk a másik gondolatát. Elfogadtam az „unterman” szerepet, számomra az volt a fontos, hogy a közönség jól érezze magát. Imre mellett nem lehetett unatkozni, mindenről eszébe jutott valami, s ha nem reagáltál, akkor számodra vált kínossá. A közös fellépés a Szeszélyes évszakok műsorban és a Bongóban is folytatódott.

– A rendszerváltás milyen feladatokkal állította szembe?

– A rendszerváltás idején alakult meg a Magyar Televízióban Horváth János vezetésével a TV2. Az új igazgató mintegy háromszáz embert hívott össze dolgozni. Rám is számítottak, és – újdonságként a pályámon – elkezdtem zenei, politikai témákban riportokat készíteni. Karády-filmek előtt például beszélgettünk az  adott moziról, erre a lexikonokból készültem fel. Ezek korábbi kiadványok voltak, s rájöttem, hogy a leírtak ellenkezőjét kell hangsúlyoznom. 1956-os hősökkel készített riportokban sem éreztem magam hitelesnek, hiszen csak hallomásból ismertem e kort. Ekkor más területek felé kacsintgattam…

– Így ismerték meg, mint állatvédőt?

– Sokszor két műsor között hoztak be szerencsétlen kutyákat, megesett rajtuk a szívünk, s gazdát próbáltunk keríteni nekik. Innen jött a Gazdit keresünk műsor ötlete. Az elképzelés hamar megvalósult, és a nézők is megszerették. A sorozat forgatásán szembesültem az állatvédelem mostoha helyzetével, így fogant az Állatok védelmében című magazin. Az utóbbiban már a felelős állattartással is tudtunk foglalkozni, állatorvosi témák vetődtek fel, és az állatok helyes táplálására is kitértünk.

– Hogyan kamatoztatta háziasszonyi tapasztalatait a Juli suliban?

– Saját családomban érzékeltem, hogy két olyan nemzedék nőtt fel, amelynek tagjai többet találkoztak a tanáraikkal, mint a hozzátartozóikkal. Így az új fészekrakóknak fogalmuk sem volt a pénzbeosztásról, a bevásárlásról, a háztartásvezetésről. Édesanyám 14 éves koromig otthon nevelt, így – amikor kiagyaltam a műsor ötletét – volt miből merítenem. Olyan műsorfolyamban gondolkodtam, amelyben a háziasszony éves munkáját hetente tudom bemutatni. Vasárnaponként a következő hét nap feladataira adtam tippeket, úgy számítva, hogy a hétvége a pihenésé maradjon. Pályáztam az ötletemmel, és 1993. július 4-én már adásba került a Juli suli. A vasárnap reggel 8-kor kezdődő adást nagy vita előzte meg, de ragaszkodtam az időponthoz. Nekem lett igazam, a műsor hamar népszerű lett, pici gyerekek pizsamában kavargatták játéklábosukat, és véget nem érően kérdeztek szüleiktől.

– A műsor vezérfonala a főzés volt?

– Nem kimondottan főzőműsort készítettünk: a szűk félórát családi költségvetés-készítés, orvosi tanácsok, kötés-horgolás, gyereknevelés, divat, a házi növények gondozásának témái színesítették. Az utolsó részt szenteltük a konyhának. Nézői kívánságra a receptek a csütörtöki Rádióújságban is megjelentek. Így néhány hónap múlva – a visszajelzések alapján – a fél ország ugyanazt főzte hétvégeken. A munkamenet a következő volt: megírtam a forgatókönyvet, a következő héten négy adást vettünk fel a férjem rendezésében, majd vágtunk, s ezt követően került adásba. A közönségsiker nyomán felkértek a folytatásra is, így a következő évben az egészséges táplálkozás, a korszerű konyha is felkerült a palettára. Az eredményeinkre a reklámcégek is felfigyeltek, a végén már – a műsor minőségének megtartása érdekében – vissza is kellett utasítani a szponzori ajánlatokat. A műsor négy évet élt meg.

– A külhonban is ismerik, talán nem véletlenül: családtagjai a Kárpát-medence különböző részeiben élnek.

– Valóban. Apai nagymamám székelyudvarhelyi, édesanyám újvidéki, férjem pedig felvidéki. Családtagjaim ritkán költöztek messzebbre, mégis négy országban élünk. A délvidéki vérengzéseket megszenvedték rokonaim. Az egyik sógornőm családostul Kassán él, így kéthavonta megfordulok a történelmi városban. Az erdélyi rokonság már Magyarországon talált boldogulást.

– Említette a Juli suli kézimunka-tanítását. Jó példával járt e területen is?

- Mindig szerettem kézimunkázni, a szövés később került a palettára. Szentendrén egy patchwork tanfolyamot végeztem. Gödöllőre hetente járok szövőtanfolyamra, jelenleg – az Ermitázs egyik faliképének másolatát – egy lófejet szövök. Közben beletanultam a csipkeverésbe is: ha valamelyiket megunom, félreteszem, s kézbe veszem a másikat. Tény, hogy soha nem unatkozom. A kezem mozog, az agyam jár, a csipkeverés közben például gregorián zenét hallgatok.

– Milyen színt hozott életébe a Szvorák Katalinnal való közös fellépés?

– Katalinnal a Röpülj, páván találkoztam, azután elváltak útjaink. Az énekművésznővel egy programon futottunk össze. Ez idő tájt mutatta be a Teremtés dicsérete című lemezét a Péter-Pál templomban, s felkért a háziasszony szerepére. A rendezvény sikere nyomán más fellépésére is elhívott, s amikor egy alkalommal a koncertjén partnerei nem értek rá, egy közös előadást javasolt. Rossz emlékeim voltak a korábbi „beszélgetős meghívásokról”, el sem tudja képzelni, milyen kérdéseket kaptam nyíltszínen. A Nemzeti Konzultációs Testülettel az ország minden pontján megfordultam, s felmértem hazánk mentális állapotát. Észleltem, itt mindenki magyarul beszél, halljuk is egymást, de nem értjük. Ennek oka pedig a nem megfelelő kommunikáció. A jó kommunikáció ugyanis kétoldalú! Vagyis nemcsak a jó beszélőkészség, hanem a hallgatni tudás, a másik meghallgatása is legalább olyan fontos. Így derült ki számomra, hogy a hit és remény nélküli tettek és cselekedetek szeretethiányhoz, boldogtalansághoz vezetnek. Ahogy Goethe írja: „a boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka: adni, mindig csak adni. Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet, és sok-sok önzetlen szeretetet.”

– A nézőkben is partnerre talált a szeretet hullámhosszán?

– A szeretet köré épített gondolatmenetem egyben a velem folytatott beszélgetés témáját is meghatározta. Idegen emberekkel alakítottam ki párbeszédet, amiből én is sokat tanultam. Az elhangzottakat a következő fellépésen tudtam hasznosítani. Jól döntöttem: e találkozások gyakran az éjszakába nyúltak. Katinak is ezt ajánlottam, s a vele való szereplések léptek a korábbi meghívások helyébe. Lemezt is terveztünk, s Kati átadta a műsor kottáit. Az általa kiválasztott énekek, dalok sehol máshol fellelhető bölcsességekkel ajándékoznak meg. Amit én prózában fogalmaztam meg, az csendült fel a kottafejekből. 2013-ban megjelent az első albumunk Szeretettel – dalok és gondolatok címmel.

– Mi a célja a Várakozás című lemeznek?

- A Várakozás a rohanó világunkra adott válasz. Senki nem áll meg egy percre sem, nem tud magában lenni, s csendben elgondolkozni. A „nem érünk rá élni” mondás már sajnos nem közhely, valóban elrohanunk rövid életünk mellett. Talán az adventi időszak az, ami e turbulenciát megszakítja: felkészülünk és várunk. A lemez nemcsak az adventről szól, sokkal személyesebb lett, olyan élményeket osztok meg a hallgatókkal, mint a gyermekkori karácsonyom. A délvidéki, felvidéki, partiumi és kárpátaljai közönséggel való találkozásaink alkalmával az őszinte tekintetekből láttuk, hogy a szeretet valóban mindnyájunk közös kincse.

– Mit jelent a várakozás?

– „Légy az, kiből árad a nyugalom,/ légy az, kire nem hat a hatalom,/ nyújtsd oda, hol kérik a kezedet,/ s menj oda, hol fázik a szeretet” – hiszem és vallom Gárdonyi Géza sorait, s igyekszem e szerint is élni és cselekedni. A várakozás nyugalmat, s nem tétlenséget jelent. Azt tapasztalom, hogy a mai ember élete betegesen egyoldalú lett. Sokkal többet törődnek önmagukkal, mint a másikkal, többet foglalkoznak a testükkel, mint a lelkükkel, a pillanatnyi teendőkkel, mint az örökérvényűekkel. Ezért válik szegénnyé az életük, és azt gondolják, ez az állapot a normális. Pedig az életnek nemcsak hossza, széle, de mélysége is van. Úgyhogy igyekszem odamenni, ahol „fázik a szeretet”, és csendes szóval hirdetni a hatalom szeretete helyett a szeretet hatalmát.

– Mi a várakozás jutalma?

– A karácsony a szeretet ünneppé nőtt öröme, s ez az érzés azon az estén, az egész világon az égig ér. Nekem ma is ilyen nagybetűs, várva várt jeles nap. Gyermekkoromban csak akkor mehettünk be a szobába, amikor szólt a csengettyű. Tudtuk, az angyalka így jelzi: mindennel elkészültem. Öcsémmel kézen fogva szájtátva néztük a mennyezetig érő, csillogó karácsonyfát, amelyen a szikrázó csillagszórók próbálták meghódítani a szobányi fenyőillatot, miközben a Mennyből az angyal szólt a lemezjátszóról. Amikor véget ért a zene és elfogytak a csillagszórók, észrevettük, hogy papagájunk kalitkájából hiányzik a kicsi csengő. És akkor rájöttünk, nem is a Jézuska arany csengettyűje szólt, hanem apu csilingelt az angyalka helyett. Nem árultuk el, olyan jó és szép volt, hogy még sokáig játszottuk öcsémmel közösen a titkolt szertartást. Idővel persze mindenre fény derült, de ez által semmi nem lett rosszabb. Ellenkezőleg, addigra megismertük az örömöt, a szeretetet, a jót és a rosszat. Ezek voltak azok az évek, amelyek során belém ívódtak az élethez nélkülözhetetlen illúziók és érzések, amikor már tudtam és még elhittem: a jó mindig jutalmat, a rossz mindig büntetést kap, s hogy idővel mindenki a saját maga angyalkája lesz.

Kívánom, hogy az esztendő leghosszabb napja mindenkinek örömöt, boldogságot, és saját angyalkát adjon 2016 karácsonyán.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.