Magyar edző, székely vándor

CH. Gáll András 2014. szeptember 19., 14:16
Magyar edző, székely vándor
galéria

 

László Csaba, az MTK játékosmegfigyelő-hálózatának koordinátor-igazgatója, egészen pontosan a kék-fehérek profi scouthálózata kiépítésével megbízott menedzsere. Ízlelgetjük a mondatot. A székelyudvarhelyi, közelebbről hodgyai születésű szakember – Kőrösi Csoma Sándor után az egyik legnagyobb székely világvándor – tíz évvel ezelőtt lett a Ferencváros vezetőedzője, s mindig is vallotta, hogy kisgyermekkora óta fanatikus Fradi-szurkoló. A jelenlegi magyar szövetségi kapitányt, Pintér Attilát követte a vezetőedzői poszton, de miután bajnoki és Magyar Kupa-ezüstéremre, valamint az UEFA-kupa csoportkörébe vezette a csapatot, a 2005-2006-os idény elején a gyenge eredmények és a klub anyagi ellehetetlenülésének együttes hatására távozott. S ezzel kezdetét vette két kontinensre és négy országra kiterjedő odüsszeiája.

A jelenleg Budapesten, családjától távol élő „polihisztorral” – szerszámkészítői és marketingmenedzseri diplomával is rendelkezik – való beszélgetés sohasem okozott gondot, Edinburghban ugyanúgy azonnal felvette a telefont, mint Vilniusban. Az ötvenéves tréner ezúttal egy óbudai étteremben, a valaha élt legnagyobb magyar labdarúgó, Pancho Puskás nevét viselő pubban találkoztunk, kedvenc étele, a füstölt marhaszeggyel készített töltött – vagy ahogy Hodgyán mondják: töltelékes – káposzta mellett. Az első kérdés természetesen azt firtatta, hogyan kerül egy bevallottan – és dokumentáltan – ferencvárosi kötődésű szakember az ősi rivális MTK kötelékébe.

– Deutsch Péter, az MTK ügyvezető elnöke keresett meg. Olyan klubstruktúrát vázolt fel, amelyet izgalmasnak találtam, s amilyen Magyarországon még nem létezik. Nekem a hazai és nemzetközi játékosmegfigyelő-hálózat, a tehetségkutató rendszer alapjait kell leraknom.

– Miután befejezte litvániai munkáját, ahol 2013 szeptemberéig dolgozott szövetségi kapitányként, nem érték megkeresések külföldről?

– Dehogynem, a Dinamo Tbiliszitől, a skót Falkirktől, a görög Xanthitól. Jelenleg is van két élő ajánlatom, az egyik a skót bajnokságból, a Championshipból, de nem árulhatom el, melyik csapattól.

– Ami azt is jelentheti, hogy egy zsíros ajánlatra abbahagyja az MTK-nál elkezdett munkát?

– Erről szó sem lehet, nem egyhetes meló, amibe most belefogtam. Többnyire érzelmi alapon hozom meg a döntéseimet. Tíz évvel ezelőtt Magyarországon indultam el a profi futballban, nekem fontos volt, hogy visszakerüljek, hiszen mindig is székely magyarnak vallottam magam, még ha ez nem is volt feltétlenül előnyös számomra.

– A nyolcvanas évek Romániájában nyilván nem...

– Nem csak, és nem is elsősorban erre az időszakra gondolok. Skóciában, Belgiumban, Németországban többször is mondták a kollégák: „Csaba, neked a neved az egyetlen problémád.” Mármint, hogy magyar nevem van.

– Ennyire rossz a hírünk külföldön?

– Nem úgy általában a magyaroknak, hanem azoknak, akik a magyar futballból érkeztek, legyen az illető edző vagy játékos. Minden önteltség nélkül állítom, hogy simán lehetnék menedzser a Championshipben, de talán még a Premier League-ben is, ha eltitkolnám a magyarságomat, netán nevet változtatnék. De ez szóba sem kerülhet.

– Sokat foglalkoztat a kérdés: hogyan bírta ki Ugandában két évig. Hiszen abból a régióból olyan hírek érkeznek, hogy még az utcára sem biztonságos kimenni, az ember folyamatos életveszélyben van.

– Ugyan... Ha betartod a szabályokat, nincs mitől tartanod. Bizonyos helyeket, helyzeteket el kell kerülni, ennyi az egész. A pozitívumok messze felülmúlják a negatívumokat. Olyannyira, hogy a feleségem és a lányaim a mai napig is rágják a fülemet, hogy menjünk vissza Ugandába. Gyakran magam is visszavágyom.

– Annyira jó dolga volt?

– Annyira. No és Uganda csodálatos ország. Az Egyenlítőn fekszik, de a Ruwenzori-hegységben síelni is lehet! A kampalai udvarunkban valóságos botanikus kert volt, az egyik gyümölcsfa virágzott, a másik bimbózott, a harmadikon már ott volt a termés. Remek a konyhájuk, az alapételük a matoke, a krumplipürére hajazó banánpüré. Amikor idegenben játszott a válogatott, oda is zsákszámra vittük magunkkal a matokét. És ott van a telapia, az Afrika legnagyobb tavában, a Viktória-tóban honos halfaj. Hihetetlenül ízletes a húsa. No és a kávéjuk, az egyenesen fenomenális. Negyvenegy éves koromban Ugandában szoktam rá a kávéra.

– Azért vélhetően nem a kulináris élvezetek kedvéért utazott a világ végére...

– Nem, futball is volt. Olyannyira, hogy hajszál választotta el Ugandát, hogy az irányításommal történelme során először kijusson az Afrikai Nemzetek Kupájára. Még Nigériát is legyőztük, amire korábban sohasem volt példa. Nagy becsben tartottak, még egy vasutat is újból üzembe helyeztem.

– Azaz???

– Amikor Nigériát fogadtuk Kampalában, annyi néző igyekezett a meccs helyszínére, hogy egy régen üzemen kívül helyezett vasútvonalat is újra használatba kellett adni. Az én ötletem volt, erre az egy alkalomra szólt...

– Mégis elhagyta Ugandát...

– Ajánlatot kaptam Skóciából, de nincs lelkiismeret-furdalásom, mert az ugandai szövetség jó pénzt kapott értem, a meglepően bőkezű skótok kivásároltak. A Heart of Midlothian, röviden a Hearts menedzsere lettem, s 2009-ben elnyertem az év edzője és az év menedzsere díjat is.

– A skót konyha is elnyerte a tetszését?

– Khm... Nem mondanám. A haggist, a skótok nemzeti eledelét aligha hasonlíthatnám a telapiához.

– A micsodát?

– A haggist. Juhbélbe vagy marhagyomorba töltött belsőségek. A skótok imádják, én fenntartással fogadtam. Viszont Edinburgh a mai napig a családom háromnegyed részének az otthona. A feleségem és a két lányom ott él, utóbbiak ott tanulnak, Litvániába és Budapestre sem vittem el őket.

– Litvániában is szövetségi kapitányként dolgozott, Charleroi-ban klubedző volt, most pedig az MTK-nál megfigyelői hálózatot irányít, szervez. A kör bezárult, csaknem tíz év után visszatért oda, ahonnan profi edzői pályafutása elindult.

– Mint mondtam, magyar edzőnek vallom magam, még ha 1986-ban, amikor elhagytam Erdélyt, Kölnben is telepedtem le. A kölni futballfőiskolát végeztem el, Németországban is dolgoztam sokáig a Ford-gyárban marketingszakemberként. Az MTK megfigyelő-hálózatának koordinátoraként elsősorban magyar tehetségeket szeretnék felkutatni. A határon túl is: Székelyföldön, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján. És persze a jelenlegi határokon belül is. Mit gondol, miért olyan jó most a német futball, miután nem mindig volt az?

– Ezzel a kérdéssel nem tud megfogni: jó tíz évvel ezelőtt megreformálták az utánpótlás-képzésüket.

– Így van. A Bundesliga-csapatok tele vannak remek német labdarúgókkal, a külföldiek, ha nem is szorultak ki, de nem árasztják el olyan szinten a bajnokságot, mint régen. Mert a német fiatalok jók! Dantén és Luiz Gustavón kívül talán már nincs is brazil játékos a Bundesligában, miközben pár éve még hemzsegtek. Már nincs szükség rájuk. Talán egyszer mi is eljutunk idáig Magyarországon. Ezen dolgozom az MTK-nál.

– Milyen benyomásokat szerzett a magyar futballról, amióta ismét benne dolgozik?

– Súlyosak az anyagi gondok. Könnyen lehet, hogy néhány éven belül nagy bajba kerülnek a klubok, az MTK-t leszámítva.

– Ez újdonságként hangzik...

– Pedig ez a benyomásom. Az MTK-nak igazi tulajdonosai vannak, létező személyek, máshol nem ez a helyzet. De van még egy nagy baj. A magyar klubok többségének nincs koncepciója a játékoskereskedelemről, hogy kiket, milyen elvek mentén ad el és vásárol meg. Ad hoc alapon zajlanak az igazolások. Így aztán a legtöbb klub kiszolgáltatott az ügynököknek. Amegfigyelői hálózat új alapokra helyezésével mi ezt akarjuk elkerülni az MTK-nál.

– Gyanítom, rengeteget kell majd utaznia külföldre…

– Ne higgye. Nem hiába jártam körbe a világot Ugandától Litvániáig, Skóciától Belgiumig. Csak egy telefon, s a barátaim, ismerőseim mindenről beszámolnak. Az én telefonom vagyonokat ér…

– Kilenc év után talán nyugodtan elmondhatja már: a 2005-ös Magyar kupa-döntőben, a Sopron ellen tényleg azt mondta a játékosainak, hogy törjék el az ellenfelek lábát?

– Nincs okom arra, hogy kitérjek a válasz elől, az egésznek ugyanis semmi köze a valósághoz. Sajnálatos félreértés következménye ez a városi legenda, szegény Németh Feri, a Nemzeti Sport közelmúltban elhunyt nagyszerű fotósa terjesztette, ráadásul nem is rosszindulatból.

– Hogy hangzik az igaz történet?

– A horvát bíró már az első félidőben kiállította Rósát és Szűcsöt, engem is felzavart a lelátóra, de a játékoskijáró mellett meghúztam magam, s onnan figyeltem a második félidő történéseit. Már 5-1-re vezetett a Sopron, aztán Kapicsot is kiállította a bíró, s attól kezdve a játékosaim arra törekedtek, hogy még valakit leküldjön a spori, és akkor – mivel heten maradnak– le kell fújnia a meccset. Ám látszott, hogy ebből nem lesz semmi, Sowunmi és Lipcsei derékmagasságban szálltak bele az ellenfelekbe, a játékvezető azonban beérte sárga lapokkal. Ekkor szóltam Lipcseiéknek, hogy „bármit csinálhattok, akár el is törhetitek a lábukat, akkor sem állítanak ki”. Na, ebből Németh Feri meghallott néhány foszlányt, s benne csak az maradt meg, hogy „törjétek el a lábukat!”

– És arra se ön biztatta a játékosait, hogy ne vegyék át az ezüstérmeket?

– Ááááá. Engem kiállítottak, meglehetősen zaklatott idegállapotba kerültem, azt sem tudtam, mi történik körülöttem. Már a buszon ültünk Székesfehérvárról jövet, amikor kérdezem Lipcseit: Péter, itt vannak az ezüstérmek? Mire ő: dehogy vannak, ki sem mentünk átvenni őket…

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.