Kolozsvár: könyv, melyet újra-újraolvasok

Demeter Zsuzsa 2016. július 27., 21:58

Számos esszéjének, novellájának, de a Szalamandrák éjszakái című regényének is fő kérdése a hazakeresés, a hazatalálás. Az egyfajta különutasként alkotó író legutóbbi regénye 2015-ben jelent meg – s bár első kötete jóformán visszhang nélkül maradt, „gyíkos könyve” a magyarországi kritikusok tetszését is elnyerte.

 

Kolozsvár: könyv, melyet újra-újraolvasok
galéria


– Jó néhány évvel ezelőtt, a Macskaméz című köteted kapcsán találkoztam először a neveddel, ez volt a második köteted. Az elsőt, a Bonjour Leibowitz címűt, azóta sem sikerült megtalálnom. Mintha neked a második köteted lenne az első...

– Mégis, ennek a nehezen fellelhető első kötetnek köszönhetem azt, hogy felfigyeltek az írásaimra. A budapesti Pont Kiadónál jelent meg 2008-ban és Szabó Róbert Csaba, a Látó szerkesztője írt róla recenziót egy évvel később, ezután keresett meg Vida Gábor, így kezdtem közölni a Látóban, és aztán következett a Macskaméz. Mindenképpen a Bonjour Leibowitzot tartom az első kötetemnek. Ma már olyasféle, mint egy gyermekkori fénykép, amelyen az ember felismeri magát, mégis kicsit távolinak érzi. Abban a kötetben is amolyan sorozattörténetek vannak, ugyanaz a főhős több sztoriban is felbukkan, már akkor is foglalkoztatott az, hogy mivé lesz az ember lelke, hogyan változik attól, ami vele történik.

– Először a Látó-kör figyelt fel írásaidra, miközben Kolozsváron éltél – egyfajta saját utadon járó, sehová sem tartozó alkotó vagy?

– Ma is szeretek a saját utamon járni, és úgy gondolom, lehet is, ez alkati kérdés. Ha van az emberben tehetség, kitartás és akarat, előbb-utóbb felfigyelnek rá, akkor is, hogy ha nem tartozik sehová. Ez rám ma már nem teljesen érvényes, lévén, hogy azóta tagja lettem az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Romániai Írók Szövetségének is, de nem érzem azt, hogy ez az írásaimat vagy engem bármilyen értelemben megváltoztatta volna. Írni továbbra is azt írok, és úgy, ahogy az eszem, a szívem diktálja.

– Legújabb könyved, a Szalamandrák éjszakái is ezt a fajta sehova sem tartozást írja meg. Akár egyfajta városok könyve is, nézzük hát a városokat: kevesen tudják, hogy Kolozsváron születtél. Milyen a te Kolozsvárod?

– Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy képtelen vagyok egy otthon elfogadására. Ez persze pökhendiségnek tűnhet, vagy egyenesen betegesen hangzik, hiszen szeretem Kolozsvárt, az apám faluját, a férjem szülővárosát, Bukarestet, ezt az országot, és a világ néhány távoli pontján is otthonosan érzem magam. Olyan nekem Kolozsvár, mint egy könyv, amelyet időnként újraolvasok, találok benne ismerős részeket, de újdonságot is. Néha unom, néha fáraszt, máskor ölel, mint anyám vagy egy szerető. Otthonos és idegen egyidőben. Úgy gondolom, hogy a hely, ahová az ember született, és ahol ideig-óráig élt, örökre beleivódik, elraktározódik, lehetetlen tőle szabadulni, nekem talán fel kellett nőnöm ahhoz, hogy szeressem is. Ma sokkal otthonosabbnak tűnik, mint gyermek- és kamaszkoromban, amikor folyamatosan elvágyódtam innen. Ezért írtam róla, vagy éppen ezeket a furcsa, kettős érzéseket írtam meg a Szalamandrák éjszakáiban.

– Kolozsvár-élményekkel, gyerekkorral sokan foglalkoztak az elmúlt pár évben, pl. Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond. Mi az, ami Kolozsvárt megkülönbözteti a többi várostól, amitől egyedi, akár könyvbe kínálkozó élménnyé válik?

– Egy város lényegét, egyediségét szerintem elsősorban a fekvése adja, és a földrajzi adottságai vagy éppen hiányosságai  részben meghatározzák azokat is, akik egy adott városban élnek. Nem mellékes tény ilyen szempontból az, hogy a várost keresztül szeli a Szamos, amely egyfajta mikroklímát biztosít: körülötte termékeny dombok vannak, ahonnan szép a kilátás, azaz van távlata az embernek. Elég csak annyit tenni, hogy felsétálunk a Fellegvárra, a Jósika-kilátóhoz, a Csigadombra, a Brüll-kilátóhoz. Külön hangulatot teremtenek a régi épületek, a tág terek pedig annak bizonyítékai, hogy ez a város szellemiségét tekintve nyitott, kíváncsi, fejlődni akaró. Jelzem, voltak úgynevezett hanyatlási korszakok, de ez a nyitottság mégis felülkerekedett. Persze ezt nem érdemes például New York nyitottságával összehasonlítani, sőt, nem is kell. A gyerekkor amúgy bárhol izgalmas, és mindenkinek a gyerekkora egyedi, hiszen az övé, ugyanúgy, ahogy mindenkiben él annak a településnek egy sajátságos képe, ahol éppen felnőtt. Nem biztos, hogy az én városom azonos a Tompa Andrea városával, de nyilván vannak közös vonásaik.

– Kolozsvár után Bukarest a regényed és életed másik helyszíne: legalább annyi szeretettel írsz róla, mint Kolozsvárról. Milyen a te Bukarest-élményed?

– Bukarest kicsit olyan nekem, mint egy másik ország, mint hogyha külföldön lettem volna több mint tíz évig, egy olyan országban, amelynek értem a nyelvét, de a szavaknak más jelentését is meg kellett ismernem. Más gesztusokat, más szokásokat, más megoldásokat bizonyos helyzetekben. Bukarest befogadja, de képes el is nyelni az embert. Aki csupán rejtőzködni akar, annak kiváló, ha meg kitűnni akar, akkor sokkal többet kell dolgozzon ezért, mint mondjuk Kolozsváron, Temesváron, Szebenben vagy Nagyváradon. Bukarestből nézve Erdély össze is ment, de ki is tágult, azok az értékei nőttek meg, amelyeket itt élve nem tartottam feltétlenül értéknek. Azt, hogy itt lassabban mennek a dolgok, ma már kimondottan jónak tartom.

– Milyenek vagyunk Bukarestből nézve?

– Bukarestben értettem meg, hogy Erdély valóban egy külön világ, külön entitás, ha így tetszik. Ahhoz, hogy Bukarest és Erdély kommunikálni tudjon, valóban át kell lépni egy bizonyos, ma már képzeletbeli határt. Nekik nehéz megérteni minket, a megfontoltságunkat, a hagyományainkhoz való időnként görcsös ragaszkodást, mert egyszerűen nem is tudnak róluk, nekünk nehéz megértenünk azt, hogy a lazaság nem mindig felületesség.

– Ez viszont egyfajta kétlakiságot is feltételez, kilépni abból a zárt rendszerből, ami az erdélyi társadalmat jellemzi. Mennyire kell kívülállónak lenni ahhoz, hogy ezt a kétlakiságot megteremthesd?

– Inkább a mindennapokra jellemző a zártság, az irodalmi és kulturális életben mindig is megvoltak azok, akik megpróbálták megnyitni a kapukat, megteremteni az átjárást. Ez szerintem sehol a világon nem megy könnyebben: a történelmi sérelmek mindenhol történelmi sérelmek, a nem tudás mindenhol nem tudás, és hát ez utóbbiból fakadnak a mi gondjaink is. Kívülállóként lehetetlen átlátni azokat a kusza szálakat, amelyek a magyarságot és a románságot összekötik, ezt csak akkor lehet igazán érezni és érteni, ha az ember mindkét kultúrában viszonylag otthonosan mozog, de képes reflektálni is önmagára és a másikra is. Otthon lenni, reflektálni meg csak úgy lehet, hogy ha az ember folyamatosan kapcsolatban van a saját és a másik közösséggel is, beszélget, vitatkozik, lehetőleg jó humora van, és nem idegen tőle az önirónia sem. Ugyanakkor nem csak románokra és magyarokra osztható ez, az erdélyi kultúra elképzelhetetlen a szászok, a zsidók, a cigányok nélkül. Az ideális az lenne, hogy ha erre a kultúrára mint közös örökségre tudnánk tekinteni. Olyan ez, mint például azok a kerítések, falak, amelyekbe egy valamikori vár köveit is beépítik azért, hogy erősebbek, tartósabbak legyenek. Mert ez a cél. Vagy ez kellene, hogy legyen.

– A kultúraköziséget nemrég egy ábécéskönyvvel is felvállaltad. Hogyan született meg a rendhagyó román ábécéskönyv ötlete, mi a szereped benne?

– Az ábécéskönyv egészen pontosan az 1980-as évek ábécéje, amelynek az a célja, hogy a mai gyermekekkel megismertesse a mi gyermekkorunk tárgyait, szokásait, lehetőségeit, úgy, hogy a szülőket is bevonja ebbe a játékba, meséljenek a saját gyerekkorukról, arról, amit átéltek vagy éppen elszenvedtek. Egy Kolozsváron élő craiovai képzőművész lány, Cătălina Nistor ötlete volt ez az ábécéskönyv, megrajzolta azokat a tárgyakat, játékokat, amelyek minket annak idején körülvettek, de aztán rájött, hogy mindez szöveg nélkül nem működik. Így kerültem én a képbe, és miattam bizony néhány rajz is módosult, de hát ezzel jár a közös munka. A könyv egyelőre arra vár, hogy összegyűljön a kiadásához elegendő összeg.

– Regényed főhőse egy adott ponton Afrikába megy, ahogy te is elmentél Afrikába, hogy megírja hazátlanságát s megtalálja hazáját. Miért épp Afrika?

– Szükségem van arra, hogy valamennyire ismerjem azokat a tájakat, amelyekről írok. Ez a kényszer mindig is megvolt bennem, ez nem a képzelőerő hiánya, hiszen Afrikát sem ismerem annyira, hogy csak az élményeimből felépíthettem volna a Szalamandrák afrikai helyszíneit. De amit megírok, az elsősorban számomra kell, hogy hiteles legyen. Nyilván előbb volt a képzeletbeli Afrika, az olvasmányélmények, filmek és a rengeteg álmodozás, hogy milyen is lehet. A valóság különben felülmúlt mindent, mert az ember mégsem tudja elképzelni a levegőt, a fényeket, a szagokat, bármennyire is élénk a fantáziája.

– Nemcsak a regényed, de több esszéd, írásod központi témája a haza kérdése. Hol is van a te hazád, illetve milyen is az, amit szeretnél, ha hazád lenne?

– Az igazi haza számomra afféle eszményi hely, talán nem is létezik, és azt sem tudom megmondani, más hogy lehet ezzel. Eddig csak annyira jöttem rá, hogy míg saját magammal nem kerülök jó viszonyba, egyensúlyba, addig sehol nem lesz hazám. Ilyen olvasatban számomra a haza a lelki béke, a nyugalom. És az a hely, ahol értik a nyelvemet.

– Regényed egyfajta számvetés is. Miért fontos az életút felének még az innenső oldalán számvetést készíteni az eddigiekről?

– Azt soha nem tudhatjuk biztosan, hogy melyik az életünk innenső oldala. Legalábbis én így gondolom, és ez a „nem tudásom” szülte a regényt is, amely javarészt az életem eseményeiből táplálkozik. De a saját életem csak a kiindulópont, az alap. Összegyúrtam mindazt, ami velem, körülöttem, az ismerőseimmel, a családommal, az őseimmel történt, és ebből születtek az élő vagy már halott személyektől teljesen független hősök, akik a maguk életét élik ebben a regényben. A számvetés pedig csak arra szükséges, hogy tovább tudjak menni.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.