Keresgélések színpad és film között félúton

Pacsika Emília 2015. július 09., 17:34

A legjobb női főszereplő díját hozta el a sepsiszentgyörgyi Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválról B. Fülöp Erzsébet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésze. Vajon mi érdemesítette három díjra is – köztük a legjobb előadásnak járó nagydíjra – a Bartis Attila két művéből ötvözött A nyugalom című előadást? – többek között erről faggattuk a művésznőt.

Keresgélések színpad és film között félúton
galéria


A Nyugalomban sikeres színésznőt alakít, akit meghurcol és félretesz a Kádár-hatalom, azt köetően pedig a szó szoros értelmében bezárkózik, ki se lép többé budapesti lakásából. Hogyan kezelte ezt a figurát?

– Azt hiszem, ebben a szerepben összesíthettem mindazt, amit a színházról tudok. Régi vágyam volt Radu Afrim rendezővel dolgozni, ez Az ördög próbájában tavaly már teljesült, s nagyon örültem, hogy idén is meghívták Vásárhelyre. Úgy érzem, nagyon passzol az én kémiámhoz, színészi szervezetemhez. Furcsa groteszk, szürreális világ az övé, miközben nagyon is reális alapokon áll, izgalmasan, merészen fogalmaz, és én rokonszenvezek ezzel a játékkal. Afrimnak röntgenszeme van, elképesztő, ahogyan „szkennel” bennünket, színészeket, egyetlen munka alatt felismeri a rutinjainkat. Én például szeretem a mozgalmas, bátor, szélsőséges megnyilvánulásokat, ő viszont a darab első felében kifejezetten ezzel ellenkező magatartást várt tőlem. Azt, hogy egyszerű legyek. Sokszor még meg se szólaltam, máris rám szólt: „Nem! Nem hagylak!” Az ördög próbájában egy extrovertált klimaxos nőt játszottam, aki annyira akart szerepelni, hogy emiatt szinte kifordult önmagából. Itt most nem csinálhattam semmi hasonlót. Ha csak egy kicsit is erősebben hangsúlyoztam egy mondatot, Afrim azonnal rám szólt.

– Amikor viszont egy politikai bizottság maga elé citálja, a sikeres díva nagyon is hangsúlyos, exkluzív külsővel jelenik meg.

– Igen, a rendező elegáns szűk fekete kosztümbe öltöztetett, mégis azt kérte, viselkedésemben legyek nagyon visszafogott. Gondoljak arra, hogy a bizottság tagjai bármelyik szavamba beleköthetnek, bármikor kizsigerelhetnek. Semmibe nem mehettem bele érzelmileg kicsit intenzívebben. Nagyon nehéz volt végigcsinálni, rendkívül hálás voltam Afrimnak, hogy segített, megmutatta, milyen érdekes kulcsai vannak a jeleneteknek.

– Hogyan tekint a Bartis műben megjelenő történelmi korra?

– Én még kifogtam a kommunizmus utolsó három évét. Én voltam a C betű, mikor Ceauşescu nevét formáztuk a testünkkel egy felvonuláson. Részese voltam olyan helyzetnek is, mikor egy beépített személy ki akarta csikarni belőlünk, fiatalokból a politikai véleményünket, és emlékszem arra is, ahogyan a magyar határon turkáltak a csomagjaimban. Kamaszlányként még megéltem, a mint nevetséges és abszurd szituációkba kényszerítettek bennünket. A darabbeli színésznőt is hasonló, gyomoridegeket megmozgató helyzetekben látjuk a vallató bizottság előtt.

– A díva bezárkózik, motyogó, csoszogó, önző manóvá válik. Melyik figurát volt nehezebb megformálni?

– Ebben a szerepben az a nehéz, hogy nagyon finoman, nüansznyi változásokkal kell leépítenem ezt a nőt. Munka közben azt vettem észre, hogy míg én lineárisan működöm, addig Afrim egész másként gondolkodik. Olyan dolgokra hívta fel a figyelmem, ami eszembe se jutott volna: például, hogy a nagyon idős embereknek nem él a szemük. Szép lassan el kellett sorvasztanom a tekintetemet. Végül már alig pislogok a szerepben, csak nézek, valójában azonban nem látok, de legalábbis nem tudok fókuszálni. Aztán azt kell játszanom, hogy örömforássá vált számomra az evés. Az öregek állandóan esznek. Nem maradt más nekik az életben, csak ez az állati öröm, hogy terítünk és eszünk. Négyszer is étkezünk az előadásban.

– A rendezői instrukciók mellett saját élményből is dolgozott?

– Sokat gondoltam például az Alzheimer-kórban szenvedett és elhunyt néhai szomszédaszszonyomra. Állandó tudatkiesései voltak, végül már engem sem ismert meg. Emlékszem, egyszer mondtam neki, hogy imádkozzunk. Gondoltam, az ima olyasmi, ami biztosan előhívható. Azt kellett tapasztalnom, hogy egy idő után már csak az első két szóig ment neki.

– Mit gondol az anyáról, aki elvárja felnőtt fiától, hogy ne a saját életét élje, hanem legyen társ az önként vállalt bezártságában?

– Amikor először elolvastam a regényt, azt gondoltam: ez a nő egy szörnyeteg. Borzasztó, hogy ezt kell játszanom. Közben bevillant, milyen jó lehetőség tükröt tartani azoknak a szülőknek, akik görcsösen ragaszkodnak a gyerekeikhez. Megmutatni, milyen szomorú, amikor valaki a maga számára szeretné megfaragni a gyermekét, levágja a szárnyait. Saját élményeim is vannak, de a regényben is nagyon sok jó helyzet van, ami által ez a probléma felmutatható. Ha a rendező és a partner jó, nem kell más, mint magára húzni az embernek ezt a szerepet. Sokat segített Bányai Kelemen Barna, aki a darabban a fiamat alakította. Vele nagyon szeretek együtt játszani, ő mindig intenzíven jelen van a közös játékban. Figyel rám, nagyon élő a tekintete. De szívesen nézem a többieket is, mikor nincs dolgom, nagyon tetszik, amit csinálnak A Nyugalomban.

– Más kitüntetés is érte a közelmúltban: meghívták a TIFF filmfesztivál Tízen a filmért című projektjébe...

– Oana Stoica, a híres színikritikus nevezett be, Bukarestben látott engem Az ördög próbájában. Már más kollégáimat is ajánlott ide korábban, olyanokat, akik nem szerepeltek még filmben, de akiket a színházi munkájuk alapján ebben a műfajban is el tudna képzelni. A szervezők főleg a középgenerációs színészeket keresik meg, mert ez a korosztály nem jár el a castingokra, hiányoznak a filmes palettáról. Hatvan színészt neveztek be a projektbe, ennyiből maradtunk végül tízen.

– Mit remél ettől a projekttől?

– Én soha nem voltam castingon, az én korosztályom abban reménykedik itt, Budapest és Bukarest között félúton, hogy hátha valaki idetéved megnézni minket, és meghív bennünket filmezni is. De ez ma már kevés, hogy felfedezzék az embert. Ebben az ötnapos workshopban megmutatták nekünk, milyen is egy casting, megismerhettünk néhány szakmai trükköt is. Nancy Bishop, a világhírű amerikai szakember – aki egész könyvet írt ezekről – kétórás előadást tartott csak arról, hogyan kell kinéznie egy fotónak, amelyet valaki beküld egy castingcéghez. Találkoztunk híres filmrendezőkkel is, többek között Tudor Giurgiuval, Radu Olteannal. Utóbbi rövid filmecskét is készített velünk, szerepeket, helyszínt talált nekünk. Állítólag innentől kezdve a szervezők odafigyelnek ránk, folyamatosan ajánlanak bennünket neves romániai producereknek. Készítettek rólunk egy videoklipet – amit szeptembertől folyamatosan mutatnak be Bukarestben – és egy saját rövidfilmecskét, amit castingolásnál használhatunk. Nekem eddig nem volt ilyesmim, de még egy selfie-m sem. Nevetséges, mennyire elmaradott vagyok a bukaresti fiatalokhoz képest.

– Mit tapasztalt, mi az alapvető különbség egy színész számára a színház és a film között?

– Ezt Nancy Bishop kiválóan megfogalmazta: a színpadon kifelé dolgozunk, ki kell tárulkoznunk, mert a közönség messze van, míg a filmben a kamera hozzánk jön. Minden bennünk történik, és ennek csak minimális mértékben szabad meglátszania. Miniatűr gesztusokkal kell dolgoznunk, az sem mindegy például, hogy gondolkodás közben hova nézünk. Amikor magam elé nézek, mert relaxálok, merre van a tekintetem. Vagy ha valakivel beszélgetek, akkor csak a másikra figyelek, vagy esetleg elkalandozok a tekintetemmel. A filmben ez egyáltalán nem mindegy, míg a színpadon ilyen probléma nem nagyon adódik.

B. Fülöp Erzsébet
Gyergyóditróban született 1967. szeptember 22-én, 1994-ben végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem színész szakán, majd 2000-ben a teatrológia szakon. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem óraadó tanára. Jelentősebb díjak, elismerések: női alakítási díj, Kisvárdai fesztivál (SEN-TE/SUI-TA – Bertolt Brecht: Valahol Szecsuánban), 2006; Jászai Mari-díj, 2007; legjobb színésznő díj, Atelier Nemzetközi Színházfesztivál, Sepsiszentgyörgy, 2015; a Kisvárdai Várszínház és Művészetek házának egyéni díja az Antosa című előadásban nyújtott alakításáért (2015).

– Egy közelről mutatott arccal kicsit sem lehet hazudni?

- Igen, alapvetően ez a lényeg. Péter Hilda kolléganőmmel beszélgettünk erről nemrég, ő most Angliában tanulja a filmezést, és azt mondja: a filmben annyira jelen kell lenni, hogy már szinte át kell lépni a színészi játék határát. Valamiféle zsigeriség ez, aminek a kamera előtt működnie kell. A technikától körbevéve úgy kell a dolgot megcsinálni, hogy az eredményt a néző majd feszülten figyelje a moziban. Ha többször felveszik ugyanazt a jelenetet, akkor is mindent nagyon pontosan kell odatenni, miközben ki kell a színésznek magából hoznia egy különleges zsigeri állapotot.

– Meg tudott valami újat önmagáról, filmes tulajdonságairól?

– Nem tudom, hogy menni fog-e ez nekem. Azt mondják, a középgenerációs színész vagy beválik, vagy nem. A fiatalok még alakíthatók, de mi már nem nagyon. Szerintem rólam még nem derült ki, hogy alkalmas vagyok-e filmezésre. Hályogkovácsnak érzem magam, ám ettől függetlenül persze izgalmas lenne belepottyanni egy ilyen munkába.

– Mit változtatott ez a díj, a kitüntető beválogatás?

– Inkább csak azt érzem: alig várom, hogy újra játszhassak. A színész végül is díjakkal és anélkül is játszik, és ez a lényeg. Annyiban fontos talán a díj, hogy visszaigazol: talán jó helyen keresgélek.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.