Kalandozások nyelvi bozótokban

Dénes Ida 2015. április 10., 19:34

„Öreg” színikritikusnak és „fiatal” írónak tartja magát. Írásainak forrását élettapasztalatai és korabeli dokumentumok jelentik. Tompa Andreával alkotói folyamatokról, nyelvi technikákról, a színikritika csapdáiról és történelmi traumák megismerésen keresztüli feldolgozásáról beszélgettünk.

Kalandozások nyelvi bozótokban
galéria


– Mindkét eddigi kötete Erdély és Kolozsvár központú. A két könyv megszületésének körülményei között vannak összefüggések, vagy eltérő folyamatokról beszélhetünk?

– Az első könyvemben nagyon sok önéletrajzi és dokumentumelem van. A kamaszlány főhősnek sok tulajdonságomat, élményemet adtam kölcsön. A második könyvem viszont teljesen fikciós. Abban nincsenek önéletrajzi elemek, dokumentumelem viszont nagyon sok, mert míg az első könyvemben a hetvenes-nyolcvanas évek diktatúrája a kor, amit magam is megéltem, addig a trianoni döntés körüli Erdélyhez kapcsolódóan nincs élettapasztalatom.

– Melyiket volt nehezebb megírni?

– Más-más nehézségekkel szembesültem. Az első kötetnél azzal, hogy el kell indulni. Elindulni a legeslegnehezebb, az igényli a legtöbb erőt, önbizalmat és hitet abban, hogy az embernek van mondandója. Az első könyvemnél ráadásul olyan plusz nehézség is volt, hogy az önéletrajzi és dokumentumelemeket lehet-e úgy irodalommá tenni, hogy közben az ember elfogadtatja azokkal, akikről szól, hogy róluk lehet azonosítható módon, névvel és címmel írni. A második könyv nehézsége inkább az, amit úgy fogalmaznék meg, hogy egy könyve mindenkinek van. És az az egy könyv majdnem mindig önéletrajzszerű, az élettapasztalat, életút könyve. Van egy csomó életelbeszélő: parasztok, munkásemberek, bármilyen társadalmi rétegből származók. Nekik általában egy könyvük van, mert azt az életet egyszer elmondják, és több elmondható életük nincs. A második könyvnél tehát az volt a kérdés: van-e bennem fikció? Azt a nehézséget kellett áttörni, azt az önbizalmat kellett megszerezni, hogy igen, el tudok mesélni egy történetet, el tudok képzelni egy kort, amiben nem éltem, egy nyelvet, ami nem az enyém. De most épp a harmadik könyvemet írom, tehát most egy harmadik nehézséggel szembesülök. Úgy képzelem, hogy majdnem mindig a semmiből indulunk, úgy állunk a startvonalnál, mintha sosem futottuk volna le azt a távot, holott vannak már tapasztalataink. De azért majdnem mindig a semmiből kell elindulni, és ez mindig nehéz.

– Miért volt fontos sajátos nyelvezetben írni a Fejtől s lábtól című regényt?

– Először megpróbáltam egy maibb nyelven írni a korszakról, de egyáltalán nem működött: jelen idejűvé tette azokat az eseményeket, amelyeket én a múltba szerettem volna utalni. A nyelv valami iszonyú kényszer. Olyasmi, mint hogy ruhába kell öltözni, nem lehet a teremtés természetességével járni az utcán, valaminek muszáj lenni. És ezzel a nyelvvel kapcsolatban úgy éreztem, hogy a legkisebb rossz, amit választhatok. Picit archaizál, picit tudományos, picit helytelen, mindig furcsa és idegen, ami nem azt jelenti, hogy nem magyaros, de a megszokott, mindennapi nyelvtől eltérő. Ez a nyelv valahogyan arra emlékezteti az olvasót, hogy amit olvas, az nem itt van, hanem valami múlt idejű. Ez az elidegenítés volt, amit kerestem. Nem egy valaha létezett nyelv, de ez volt arra alkalmas, hogy kimozdítsa az olvasót az automatikus olvasásból. Nem a nyelvre irányítja a figyelmet, hanem arra, amit a nyelv megpróbál átadni.

– Hogyan alakította ki ezt a nyelvet?

– Amikor egy korszakot kutatok, igyekszem szűken annak az időszaknak a nyelvi anyagait olvasni. Sajtót, levelezést, rengeteg orvosi tankönyvet a korszakból, csomó ünnepi beszédet, katonai naplókat, mindenfélét. Így ömlik az emberre egy sokféle nyelv, és ebből egyszer csak elkezd valami sajátos konglomerátum kialakulni. Az egyik legjobb forrástípusnak a szónoki beszédeket tartom. Nem érted, hogy mit mond és miért, de a nyelv azokban mutatja a legcsodálatosabban magát, mert nagyon díszített. Ez a mai elnöki beszédekre is érvényes, a múltban mégis sokkal jobban látszik, mert míg a mai vezetők szándékairól esetleg tudhatunk, az egykori rektor politikai helyzete számomra ismeretlen, csak azt látom, hogy bonyolultan beszél, szóvirágokat használ, fogalmam sincs, hogy mit mond. És ott már akkor teljesen lehasadt a jelentés, csak az a festmény van, amit nyelvnek nevezünk, ez beleivódik az emberbe, önjáró lesz. Amikor már láttam, hogy írás közben hogyan épül ez a nyelv, nagyon figyeltem arra, hogy ha egy mondat túl sima, túl egyszerű volt, nem volt elbonyolítva, nem volt olyan, mint egy bozót, amiben megakad az olvasó ruhája, ha át akar közte menni, ott valami baj van. Ha túl sima a mondat, akkor túl lapos nyelv, még szándékosan kellett nehezíteni kicsit az olvasó munkáján.

– Volt különbség a kötetek magyarországi és erdélyi fogadtatása között?

– Kolozsváron A hóhér házát inkább kulcsregényként olvasták, amelynek a szereplőit felismerhetik a közéletben, a mindennapi életben. Magyarországon ez az olvasat nyilván nincs meg, ott fikció. A karakterek nagy része mögött valós alakok állnak, míg a második könyvben szereplő, történetileg létezett figurák csak a páholyban kaptak helyet, nem az első sorban: a főszereplők teljesen kitaláltak. A Fejtől s lábtólnak nagyon erős magyarországi recepciója volt, míg erdélyi valamiért szinte nincs is. Ez egy kicsit furcsa, nem is teljesen értem, hogy miért. Az erdélyi kritika amúgy is sokkal halványabb. Ennek az lehet az egyik oka, hogy a sajtóban minimális a kritika, ugyanakkor mégiscsak van legalább négy olyan irodalmi lap, amelyek mind foglalkoztak az első könyvemmel, a másodikkal viszont valamiért egyáltalán.

– Az erdélyi színikritikáról is hasonló a véleménye?

– Másfél évtizede gyakorlom a színikritikát, így „fiatal” írónak számítok és „öreg” színikritikusnak… Nagyon nehéz színikritikáról beszélni olyan földrajzi helyzetekben – és itt kifejezetten a földrajzi helyzetről van szó –, mint Erdély. Egy városban általában egy színház van és egy lap. Persze összességében van több lap, és ott a végtelen internet is, de ez a felállás, hogy egy város, egy színház, egy lap és helyben lévő kritikus, nem szokott működni. Magyarországon sincs vidéki kritika, és attól félek, hogy Romániában is így van. Ahhoz nagy város kell, sok színházzal. Általában ott élnek a kritikusok, de nem ez a döntő, mert a kritikus utazhat is. Az a helyzet, hogy egy kisebb méretű városban ott lakik a kritikus a színház mellett, ami összefonódást jelent akár negatív – példaként itt van Szőcs István kolozsvári története: mindig rossz viszonyban volt a színházzal –, akár pozitív irányban, állandó elfogultság, együttműködés, rokoni kapcsolatok, vagy munkaviszony miatt. Ez elkerülhetetlen egy ilyen helyzetben, a kritikában meg arra van szüksége, hogy független legyen. Oroszországban sincs vidéken kritika, csak Szentpéterváron és Moszkvában. A kritikusok nagyon nagy távolságokat utaznak, és általában szóban mondanak véleményt a színházak meghívására, mert kell a reális visszajelzés. De ez nagyon nagy és nehéz téma.

– Lesz-e fordítása a köteteinek?

– Az első könyvemet már lefordították angolra, kiadót keresünk, a második könyvvel kapcsolatban egy próbafordítás lehetősége merült fel. A Fejtől s lábtól amúgy is nagy fordítói kihívás, de a román nyelvű recepciója érdekelne, mert a Trianon-témát a románok sem beszélték át. Egy bukaresti felolvasáskor egy román kritikussal Trianonról beszélgettünk románul, és ez igazi „aha” élmény volt számomra.

– A Márai-díjának pénzösszegét miért ajándékozta egy berettyóújfalui alapítványnak?

– Két írószervezet jelölt, és úgy döntöttem, attól a kormánytól, amelynek kultúrpolitikai cselekedeteit elég sokat bíráltam, nem akarok pénzt elfogadni. A díjat elfogadtam, az összeget pedig átadtam az Igazgyöngy Alapítványnak, amely hátrányos helyzetű, általában roma gyerekek művészeti oktatásával foglalkozik. Az oktatás, a művészet és a felzárkóztatás együttes motívuma miatt gondoltam úgy, hogy hozzám, mint alkotóhoz ez az alapítvány „illik”.

– Mi a készülő harmadik kötetének a témája?

– A kolozsvári hóstát, az erdélyi ’56. Az írók babonásak az el nem mondásban, de engem ez nem érdekel, mert nem azért fog sikerülni, vagy sem, mert elmondtam, hanem mert vagy meg tudom írni, vagy nem. Mivel az ötvenes-hatvanas évekkel foglalkozom, a magyarországi forradalom lecsapódásaként az erdélyi megtorlások is téma lesz, de az egyházak akkori helyzete is érdekel. Valahogy próbálom összekötni ezeket a témákat egy valószínűleg vastag és kusza könyvben. Úgy tervezem, hogy a hatvanas évek közepén fogom elengedni a történetet.

– Mindhárom könyv traumatikus időszakokat tárgyal. Miért?

Tompa Andrea
Író, színikritikus, 1971. július 4-én született Kolozsváron. 1990 óta Budapesten él, ott kezdte tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) magyar–orosz szakán. 2000-2008 között az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa volt, 2004-ben doktorált az ELTE orosz irodalom szakán. A Színház folyóirat szerkesztője 2005 óta, 2008 őszétől a Babeº–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán oktat. 2009-től Színházi Kritikusok Céhének vezetője. Kötetei: A hóhér háza (2010), Fejtől s lábtól (2013). Fontosabb díjai: Erdély Magyar Irodalmáért debütdíj (2010), Artisjus-díj (2014), Déry Tibor-díj (2014), Márai Sándor-díj (2015).

 – A megismerés vezérel, ami önmagában út a feldolgozás fele. Azt hiszem, Trianon addig sokkal nagyobb trauma, amíg nincs róla igazán ismeretünk, és nem kerülünk a közelébe. Akárcsak ’56 vagy ’89 esetében. Esősorban megismerni akarom ezeket a korokat, így, ha úgy tetszik, picit fel is dolgozom ezt a gyászt a magam részéről. Bizonyos emberekre és sorsokra való emlékeztetés is érdekel. Azt tartom, nincs abban semmi szégyen, hogy ez egy múltfeldolgozás és egyszer talán el fogom engedni ezt a huszadik századi Erdély történetét. De az is lehet, hogy nem.

– A Magyarországon élő erdélyi származású írók amúgy is elsősorban a szülőföldjükkel foglalkoznak. Miért van ez így?

– Nagyon sok elbeszéletlen történet van, és engem ez feszít leginkább. De nem csak a Magyarországon élő írók beszélnek Erdélyről, mert ott van Vida Gábor, Láng Zsolt vagy Demény Péter példája. Mi korban egyébként nem állunk annyira távol egymástól. A fiatalok egészen más történetekben vannak benne. Azt érzékelem, most nyílt ki számunkra, hogy sok mindent el kéne beszélni például a magyar–román viszonyról, Erdély és a holokauszt viszonyáról, a második bécsi döntésről. Fokozatosan érünk el odáig, hogy ha nem is feltétlenül értjük ezeket, de meg akarjuk ismerni, mert nem tanultunk róluk semmit.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.