Építkezésvezető szeretne maradni

2015. augusztus 07., 10:25 utolsó módosítás: 2015. augusztus 07., 10:28

Szavakról, képekről, színházi pályáról, belföldi és külföldi tapasztalatokról, a rendezői munka mibenlétéről kérdeztük Radu Afrim színházi rendezőt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Nyugalom (Bartis Attila nyomán) című előadása kapcsán, amely az idei, 21. Atelier Színházi Fesztivál fődíját nyerte el Sepsiszentgyörgyön.

Építkezésvezető szeretne maradni
galéria


Fám Erika

– Mindamellett hogy színházi rendező, fotográfus, és egy kicsit vizuális művész is, aszó posztmodern értelmében homo ludens és homo aesteticus. Hogyan kerültek alkotómunkája során egymás mellé ezek a különböző, mégis rokon területek?

– Számos apró frusztráció húzódik meg e történet mögött. Úgy kezdődött, hogy képzőművész szerettem volna lenni, de nem jutottam be az egyetemre, még a 90-es évek előtt. Aztán beiratkoztam a filológiára, és rengeteget szenvedtem amiatt, hogy képek helyett szavakkal kellett foglalkoznom. Az egyetem elvégzése után románirodalom-tanárként dolgoztam Kolozsváron, és beiratkoztam a rendezői szakra. Olyan szakmát választottam, ahol képekkel és szavakkal is foglalkozhatom egyszerre. Tudtam, hogy ezzel a döntéssel a dilettantizmus útvesztőjébe is kerülhetek, hogy elveszíthetem az önkontrollt, és messze túlkerülök a jó ízlés határain. Többnyire az intuícióra építek, amikor dolgozom, az intuícióra és a dokumentálásra, nem pedig az inspirációra, az ihletre alapozok. Dokumentálni szeretném ahogyan élünk, érzünk ma Európában. Megértem azokat a rendezőket is, akik a szavak színházát választják, előfordul, hogy tetszenek is ezek az előadások, de én nem tudom ezt az utat járni. Nagyon sok zenét hallgatok, zene nélkül egyetlen lépést sem tudok tenni a lakásban, és eléggé idegesítő vagyok a zeneszerzőknek, akikkel együtt dolgozom, mert sokszor beleszólok a munkájukba. A színház, a fotó, a vizuális művészetek nagyon jól megférnek egymás mellett, az előadásaimban is használom más művészetek eszköztárát. Elsősorban azonban színházi rendezőnek tartom magam, erről van oklevelem, és sok esetben csak ez számít. Bár sokan mondják, hogy jó fotós vagyok, azt szeretném mégis csak hobbinak tekinteni, megmaradni azon a szinten. Az előadásaimat soha nem fotózom, de a színészekről szívesen készítek fotókat más környezetben. Például a próbák alatt, de ezeket nem teszem publikussá. Valójában nem akarom a fotográfus szemével látni az előadásaimat, szeretnék építkezésvezető, műszaki vezető maradni, aki részese az előadásnak. Verseket is írtam a 90-es évek elején, amelyeket valamennyi neves romániai folyóirat leközölt, de aztán nem vetettem papírra többé egy sort sem, meghaladtam a verskorszakomat.

– Színháza számos vonatkozásában jellegzetesen román, ugyanakkor európai és univerzális. Az európai színházi világ is felfigyelt az ön munkájára. Hogyan került kapcsolatba a külföldi színházakkal?

– Soha nem igyekeztem alakítani a karrieremet, nem próbáltam bekerülni egyetlen színházhoz sem. Nagyon szerencsésen kezdtem a pályámat, a 2000-es évek elején a romániai színházak sokat kísérleteztek, ebben az időben rendeztem néhány, klasszikus szövegekre építkező előadást. Meglehetősen merész produkciók voltak, amelyeket sokan láttak az európai színházak képviselői közül. Épp a Három nővért rendeztem a sepsiszentgyörgyi román tagozattal, amikor Bukarestben zajlott a Nemzetközi Színházi Kritika Kongresszusa. A Három nővért is beválogatták a 150 bemutatandó előadás közé. Ezelőtt három évvel keresett meg a müncheni Rezidenztheater igazgatója, aki azon a kongresszuson látta a Három nővért, és meghívott, hogy rendezzek náluk. Nem akartam mindenáron máshol dolgozni, én nagyon szeretem itthon, mert itt szórakozás a munka, szabadnak érzem magam, míg idegenben mindig úgy éreztem, mintha érettségi vizsgára mennék. Itt, az országon belül ismerjük egymást, többnyire tudják, mit várhatnak el tőlem és a színészektől, de idegenben nem ismer senki. És hát mindenik ország nagyon ragaszkodik a saját kultúrájához, az egész kulturális világ nagyon nemzeti jellegű. Külföldön be kell bizonyítanod, hogy jó vagy, hogy elvégezted a házi feladataidat, de az is igaz, hogy bár a színészek Nyugaton nagyon igényesek, és sokat követelnek tőled, rendkívüli dolgokat kínálnak fel a rendezőnek.

– Hogyan készül egy Afrim-előadás. Honnan indul? Hogyan válogat szövegeket?

– Nagyon sokat számít, melyik társulattal dolgozom, ez dönti el, milyen szöveget választok. Nem az a kérdés, hogy vannak-e csehovi vagy shakespeare-i karakterek, ez nem érdekel engem, a legfontosabb amire figyelek, hogy a társulat jól érezze magát, amikor dolgozom velük. Megérkezem egy szöveggel, de ha első vagy második olvasópróbán is azt érzem, hogy nem tetszik ez nekik – a színészek természetesen ezt soha nem mondják, de ez érezhető – akkor választok egy másik szöveget. A marosvásárhelyi magyar társulat évadtervében az szerepelt, hogy meglepetés-előadás. A többi rendező tudta, mit szeretne a társulattal, én nem tudtam, de nem bántam meg, hogy később választottam ki a szöveget, mert az volt a célom, hogy harmóniában legyen a társulat, amíg dolgozunk. A szöveg ugyanakkor a színészt szolgálja, és ne fordítva, hogy szívesen dolgozzon a szöveggel, és hogy az bizonyos értelemben szolgálja a közönséget is, mert egyértelműen minden városnak más és más az ízlésvilága. Nagyon fontos, hogy tetsszen nekem a szöveg, az első öt oldal, hogy szimpatizáljak egy vagy két szereplővel, de sokszor arra is odafigyelek, hogy olyant válasszak, amelyek még nem ismertek itthon. Persze volt nekem is kötelező módon egy Csehov, egy Ibsen, hogy ezekből is legyen, de szívesebben dolgozom kortársakkal. Most éppen krízisben vagyok, mert nem találok megfelelő szövegeket. Lehet, hogy neki kell fognom dramatizálni, bár erre aligha van most éppen időm, de mindenképp nagy kihívás egy rendező számára a dramatizálás, mert ez vezet arra, hogy felfedj a szövegből olyan területeket, amelyek később elevenné teszik az előadást. A prózának nagyon sok olyan eleme van, mint amilyen a belső monológ, ilyen például Bartis Attila Nyugalom című regénye, amelyek megnehezítik a dramatizálást. A dramatizálás valahogy kéz a kézbenhalad a rendezéssel, ezért nem dolgozom szívesen dramaturgokkal.

– Rendezőként jelentős szerepet vállalt a kortárs irodalom közvetítésében, megismertetésében. Olyan szerzőktől használt szövegeket mint Aglaja Veteranyi, la Paul Miro, Igor Bauersima, Dea Loher, Andrew Bovell. Miért tartja ezt fontosnak?

– Ma a hazai színházba járók nagy többsége diák, főleg vidéken. Menő a fiatalok körében, ha valaki színházba jár, és nagyon remélem, hogy ez még jó néhány évig így lesz, és hogy a televízió nem fogja teljesen elbutítani őket. Másrészt meg nincsenek olyan kiadóink, amelyek kortárs irodalmat publikálnának, bár van néhány válogatás, antológia, ez nagyon kevés. Sokak számára a kortárs színház Sarah Kane, Marc Ravenhill, Yasmina Reza nevével lezárul, ők azonban mára már klasszikusok, naponta jelennek meg új szerzők. Szebenben rendeztem olyan előadásokat, amelyek kevésbé ismert szerzők darabjaira épültek, és középszerű szövegekből is nagyszerű előadások születhetnek.

– A kortárs magyar irodalom népszerűsítését is szolgálja néhány ön által rendezett előadás, gondolok itt Kárpáti Péterre vagy Bartis Attilára. Hogyan találkozott ezekkel a velük?

– Nagy meglepetés volt számomra, amikor elkezdtünk dolgozni a marosvásárhelyi magyar tagozattal a Nyugalom című előadáson, hogy egyikük sem olvasta a regényt. Ekkor arra kértem őket, hogy olvassák el Bartis Attila regényét, hiszen zseniális, a román olvasóközönség számára ez egy kultregény. Annyira nagyszerű, hogy amikor nekifogtam dramatizálni, aláhúztam a fontos részeket benne, 300 oldalból 250-et válogattam ki. Esterházy Péter is érdekel, de nem színházi előadás szintjén. Folyamatosan olvasok, a filológusi évek alatt rákaptam az olvasásra.

– Hogyan alakul át egy szöveg előadássá?

– A legfontosabb lépés a rendezésben a szövegről való lemondás. Nem sok időt töltünk el az olvasópróbákkal, legfeljebb 3-4 napig ülünk az asztal mellett, aztán én leteszem a leírtakat. A színészek kezében ott marad, de én meg akarom találni azt a világot, amely a szavak mögött rejtőzik. Ezért sokszor kapok kritikát, mert megváltoztatom a szöveget, belemászok, kivágok belőle, megváltoztatom a szereplőket, de továbbra is azt hiszem, hogy a rendezőnek nem kell szolgálnia a dramaturgokat. Az irodalom és a színház két különálló művészet. Sok olyan előadást láttam, ahol a szöveg hallható volt ugyan, de az előadás mégsem kezdődött el, és ez engem kifejezetten zavar. Az előadás nem szöveg, az előadás egy világ, amely a szövegre épül. Bár a minimalista színház nem sokat törődik világok felépítésével, én nem ezt az utat választottam. Amikor egy színműre nem tudok egy világot építeni, akkor félreteszem. Nincs semmiféle receptem arra, hogyan alakul előadássá egy szöveg, majd minden alkalommal másként történik. Valójában nagyon sok az előre nem látható tényező, a színészek pedig nagyon törékeny lények, a próbákalatt sokszor azt érzem, hogy minden összeomlik, de van olyan is amikor kivirágzikaz egész, vagy egyszerűen unalom, fáradtság és érdektelenség uralkodik el az egészen. Számos módszert alkalmaztam, de mindig odafigyeltem arra, hogy ne siessek el egy előadást, elkezdtem, megálltam, visszafordultam, felépítettem, egyes részeit leromboltam, majd a színészek kétségbeesésére kezdtem elölről.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.