Egy évszázad festményekkel és őrangyalokkal

Nánó Csaba 2014. március 07., 20:52

A napokban töltötte századik életévét Cs. Erdős Tibor festőművész, grafikus, az erdélyi képzőművészeti élet kimagasló személyisége. A mester életéről, munkásságáról Németh Júlia művészettörténésszel beszélgettünk.

Egy évszázad festményekkel és őrangyalokkal
galéria

– Cs. Erdős Tibor a Debrecentől és Nagyváradtól egyenlő távolságra levő Berettyóújfaluban született száz esztendővel ezelőtt. Fiatal éveit mennyiben befolyásolta a szülőhely?

– Csak ötéves koráig élt Berettyóújfaluban, utána a család átkerült Nagyváradra. Édesapja neves ügyvéd, édesanyja tanítónő volt. A mester soha nem titkolta, hogy nem volt különösen jó tanuló, de rendkívüli kézügyességgel rendelkezett, ennek következtében már egészen fiatalon elszegődött esztergályosinasnak egy nagyváradi gyárba. Annyira ügyes volt, hogy hat-hétszeresét kereste annak a fizetésnek, amit a nála jóval idősebb szakik kaptak. Nagyon jó sportoló is volt, Nagyvárad korcsolyabajnokságát is megnyerte. A harmincas évek végén elvitték katonának, de egy hónap után leszerelték. Később sokszor elmondta: „Van nekem egy őrangyalom, aki vigyázott rám, és úgy intézte, hogy a katonaság kellős közepén megnyíljanak a határok, és én elmehessek Budapestre, hogy tovább képezzem magam.”

– Hogyan fogadták a fővárosban a fiatal festőaspiránst?

– Nagy Imre ajánlására elment Aba-Novák Vilmoshoz, akinek megmutatta festményeit, rajzait, grafikáit. Aba-Nováknak annyira megtetszettek a munkái, hogy azonnal tanítványává fogadta. Le is beszélte a fiatalembert abbéli szándékáról, hogy az Iparművészeti Főiskolára iratkozzon, így Cs. Erdős a Képzőművészeti Főiskolán kötött ki. Sajnos Aba-Novák már nagybeteg volt – 1941-ben, 47 éves korában meg is halt –, így kevés időt tölthettek együtt, de Erdős Aba-Novák halála után is nagyon jó tanárok kezébe került. Mesterei voltak Szőnyi István, Rudnay Gyula, majd pedig Varga Nándor Lajosnak lett a tanársegédje. Vargától tanulta el például a rézmetszés technikáját, és ekkoriban kezdődött portréfestő-karrierje is.

– Mégsem ragadt meg Budapesten…

– Háborús idők voltak, Varga elküldte Cs. Erdőst és néhány társát a Felvidékre, ahol egy kastélyban festegettek, dolgoztak. Egyszer csak megjelent ott két német katonatiszt, a fiatalok borzalmasan megijedtek, hogy most őket is kiviszik a frontra. Cs. Erdősnek megint szerencséje volt: az egyik német tiszt civilben a müncheni színház díszlettervezője volt, és nemhogy nem sorozta be őket, hanem igazolást állított ki, amivel biztonságban vissza tudtak térni Budapestre. Innen feleségével együtt, hatnapos út végén hazaért Nagyváradra. Érdekes dolog történt ekkor: a felvidéki német katonák után Váradon orosz katonákkal hozta össze a sors, akikről kiderült: ők is festőművészek. Két hétig vendégeskedtek Cs. Erdőséknél, az egyik oroszról készült is egy rajz, ma is látható a mester kiállításain.

– Hogyan folytatódott a pályája a háború után?

– Közvetlenül a háború befejezése után Miklóssy Gábor festőművésszel megalapították Nagyváradon a művészeti középiskolát. Sikeresen is működött, itt tanult mások mellett Tolnai Tibor festőművész is. Kovács Zoltán, aki 1948-ben megalapítani készült Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézetet, Cs. Erdőst és Miklóssyt a kincses városba hívta, így a mestert az a megtiszteltetés érte, hogy alapító tagja és tanára lehetett a sajnálatos módon rövid életű, mindazonáltal európai hírű művészeket elindító kolozsvári intézetnek. 1950-ben az önálló magyar intézet beolvadt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolába. A magyar tanárok csak részben maradtak meg a főiskolán, és akiről kimondták, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak – köztük Nagy Imre, a szobrász Benczédi Sándor és az intézményalapító Kovács Zoltán –, rövid úton elbocsátották.

– Cs. Erdős Tibor „megfelelt”?

– Nem sokáig, mert bár jó tanárnak tartották, 1959-ben mégis kirúgták. „Nem tetszettem az elvtársaknak”, fogalmazott erről, de nyilván közrejátszott az eltávolításban az ’56-os forradalom is.

– Miként élte meg a mester, hogy ott kellett hagynia a főiskolát?

– Ahogyan később megint elmondta: „Volt egy őrangyalom, aki vigyázott rám.” Miután ugyanis eltávolították, már másnap kapott egy díszlettervezői állást a kolozsvári magyar színházban. Bevallása szerint élete legboldogabb időszaka volt a színházi munka. A díszlettervezői állás lehetőséget teremtett arra, hogy sokoldalúságát bizonyítsa. Előnyére vált, hogy esztergályosként kezdte, és a színházban mindenféle képességét megmutathatta. Nem beszélve arról, hogy elég ideje maradt festői karrierje kibontakoztatására és a tanításra is. A magyar színháztól ment nyugdíjba, de kapcsolata a fiatalokkal továbbra is megmaradt. Tanítványa volt Aranyossy György, Árkossy István, Feszt László.

– Beszélhetünk Cs. Erdős Tibor-stílusról?

– Következetesen a figurativitás és a realista ábrázolásmód híve volt. Művészetében fontos szerepet játszik a folytonosság: nem akarta sarkaiból kifordítani a világot, nem akart mindenáron valami mellbevágót festeni, hanem követte mesterei stílusát. E realista stílusban próbált önmagára találni, igyekezett azt megújítani, ami sikerült is neki. Határozottan kikelt a 20. századi különböző izmusok ellen. Azt mondta egyszer: a mindig új és meghökkentő forszírozása oda vezetett, hogy a művészeti élet kardnyelőkkel, lángfúvókkal, gnómokkal van tele. Kicsit talán sarkított vélemény, de a mester úgy látta: nem biztos, hogy az avantgárd egyszer nem hull ki az idő rostáján. Példaképe a szerinte örökre megmaradó Munkácsy Mihály volt. Úgy fogalmazott, hogy a remekművek pillanatnyilag eltűnhetnek a társadalom szeme elöl, de túlélik a szellemi apályokat. A gyakorlást mindig fontosnak tartotta, és kezdetektől fogva a realista művészet híve volt. Ő mondta egy alkalommal: „Ha a lovas felül a lóra, kell tudnia lovagolni. Ha nem tud, és leesik, azt semmiféle izmussal nem lehet igazolni.”

– Hogyan tudta Cs. Erdős Tibor átvészelni a kommunista rendszert úgy, hogy sohasem alkudott meg?

– Erről különösebben nem beszélt, de tudni lehet, hogy sokan voltak, akik behódoltak – akár Ceauşescu-képeket is festettek –, pedig bárki bármit mond, senkit sem kényszerítettek erre. Csak hát volt, aki igyekezett rátenni egy lapáttal, megfelelő ellenszolgáltatás fejében megfestett egy Sztálin-, Lenin- vagy Ceauşescu-képet. A mester ilyet soha nem tett, nem véletlenül menesztették hát a főiskoláról. A rendkívül száraz szocreál sem felelt meg alkotómódszerének: vibráló színek, fényben fogant munkák, ez Cs. Erdős Tibor sajátos stílusa, amitől nem tért el soha.

– Baráti köre kizárólag művésztársaibólállt?

– Rendkívül jó kapcsolatot tartott fent Miklóssy Gáborral és László Gyula képzőművésszel, aki régész és történész is volt. Egyébként a mester azt szokta mondani: „Mi hárman voltunk a triumvirátus”. De a Vetró-családdal is szoros kapcsolatot ápolt. Korosztályából egyedül ő van életben…

Cs. Erdős Tibor
Berettyóújfaluban született 1914. február 27-én. Vasesztergályos szakmát tanult, 1939–1940-ben a brassói repülőgyárban dolgozott a kísérleti osztályon. 1945-ben elvégezte a budapesti Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolát. Alapító tagja és tanára volt nagyváradi képzőművészeti iskolának, valamint a kolozsvári Magyar Képzőművészeti Főiskolának (ma Művészeti és Design Egyetem). 1959–1974 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház főtervezője volt. Állandó résztvevője a romániai hivatalos tárlatoknak, meghívottja sok külföldi kiállításnak. Munkái romániai és magyarországi múzeumokban láthatók. Több murális alkotása Kudzsiron, Désen és Kolozsváron tekinthető meg.

– Mi Cs. Erdős Tibor művészetének legnagyobb erénye?

– A portréfestés, ami a festészet alfája és omegája. Bravúros szinten művelte, arcképei hihetetlenül életszerűek, mélyek. Nem pusztán az arcvonásokat igyekezett megörökíteni, a vonások megteltek élettel, a szemek különleges csillogással. Portréi egyben lélekábrázolások, jellemrajzok is, hiszen az arcon, a tekinteten keresztül megjelenik a modell lelki alkata, jelleme is. Cs. Erdős Tibor azzal is nagy szolgálatot tett az erdélyi művelődéstörténetnek, hogy megfestette vagy megrajzolta az irodalmi, művészeti élet nagyjait. Tipikus urbánus festőként – nagyváradi, majd kolozsvári lakhellyel – ugyanakkor nagy érdeklődéssel fordult a falu felé is. Kalotaszeg, Mezőség, Torockó világa elevenedik meg tájképein, de nem pusztán a tájat festette meg, a tájban mindig ott van az ember. Nem átvitt értelemben, hanem konkrét alakok formájában. Remekül össze tudta egyeztetni a váradi könnyed eleganciát a kolozsvári konzervatívabb mentalitással. Ez a két vonulat nagyon jótékonyan ötvöződik nála. Sajátos, csak rá jellemző stílus ez.

– Három-négy évvel ezelőtt az idős mestert naponta láthattuk, amint követi és lerajzolja a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport felújítási munkálatait, pedig már a századik életéve közelében járt. Beszélt önnek a hosszú élet titkáról?

– Természetesen beszélt, hiszen hosszú élete az ő érdeme is, nem csupán a géneké. A most divatos tudatos táplálkozásnak már tizenhat éves korában a híve volt: azóta is vegetáriánus életmódot folytat, és hát szereti a jó bort.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.