Bezárkózni a termékeny magányba

Csinta Samu 2015. augusztus 21., 11:29 utolsó módosítás: 2015. augusztus 21., 11:32

Ma már tudja, hogy a színpad nem dobja le a csaló színészt, és több, színházzal kapcsolatos sztereotípiával is „leszámolt”. A kolozsvári magyar színház egyik vezető színésze, Bogdán Zsolt azt mondja, megszűnt kiszolgáltatni magát, a hátralévő életét a megfelelés kényszerének.

Bezárkózni a termékeny magányba
galéria


– Nemrég láttam önt egy Ady-előadásban, ahol úgy tűnt, rendkívül jól érzi magát a bőrében. Különleges alkalom volt, vagy mostanában ez általános jelenség?

– Jó megérzés volt, de igaz ez a Dsida-előadásra is, ott is úgy érzem magam, mint hal a vízben. Az öntörvényű, rapszodikus, sokat megélt és kiélt, a magát és egész világot megszenvedett ember, aki Ady Endre volt, sokban hasonlít ahhoz, aki én is voltam. És talán még ma is vagyok. Korábban nagyon nehéz volt megközelítenem Adyt, életemnek ebben a szakaszában azonban jobban rá tudok csodálkozni. Aztán adatott ez a nagy lehetőség, Szugyinszky István remek szövege, amelynek elolvasása után az anyag kezdett élni bennem, alakulni a bennem lévő Ady-kép.

– Ha nem Adyt, milyen színházat csinálna ma leginkább?

– Nehéz kérdés. Húsz éven át a kolozsvári társulat által fémjelzett színházat csináltam, kitűnő mesterekkel dolgozhattam, akiktől rengeteget tanultam. Mostanában egyre inkább az foglalkoztat, hogyan lehet egyszerűsíteni a színházat, amíg csak a színész marad. Nagyon sok olyan produkcióban vettem részt, ahol minden fontosabb volt, mint a színész. Mintha a színésszel való munka kiment volna divatból, s mivel a kettő nem függetleníthető egymástól, a színész is egyre kevesebbet foglalkozik magával, egyre ritkábban keresi, hogyan lehet addig egyszerűsíteni, míg csak a pőre jelenlét marad. Mert bizony, valljuk be, sok mindennel el lehet vinni a közönség figyelmét. Egyre több minden kezd leperegni rólam, egyre több, a színházzal kapcsolatos közhely érvényessége kezd megszűnni számomra. Például, hogy a színpad ledobja a csaló színészt. Sajnos nem dobja le, nem dob le senkit. Mert a fizikai jelenlétkor sok esetben nincs ott a színész – és ezt magamról tudom a leginkább.

– E vívódások elől menekül egyre gyakrabban versekbe, pódiumműsorokba?

– Igen, talán valóban egyfajta menekülés ez. Eddig az előadásra készülődés során mindig előttem volt, hogy aznap mit kell csinálnom, mit kér a rendező, az előadás struktúrája. Rengeteg fájdalom, bántás ért azonban, amelyek megtörték bennem a színház iránti gyermeki hitet. Most úgy érzem, semmi egyéb nem érdekel, mint megtartani a felhalmozott tudást, közben pedig elengedni magam, hogy elsősorban én élvezzem a produkciót. Vissza a játék öröméhez. Bezárkózni a termékeny magányba.

– Annak idején éveken át gyakorolt tisztességes civil foglalkozásból érkezett a színház világába. Hogyan képzeljük el az állategészségügyi asszisztens Bogdán Zsoltot?

– Egyre szimpatikusabb nekem az a Bogdán Zsolt, aki reggel ötkor kelt, délelőtt tizenegyig a Csíkszereda környéki mezőkön volt, aztán délután is néhány órát. Az a Bogdán Zsolt két vodka után felállt a kocsmában az asztal tetejére, és szavalt az állatgondozó bajtársaknak. A közönség csöndje ugyanaz volt, mint az Ady-esten, azzal a figyelemmel hallgatták a Vörös Rébéket, ami kijár egy okos bolondnak. Mert a színpad azért mégiscsak kijön abból, akiben benne van.

– Milyen volt az átlépés egy másik világba, amelynek semmi köze nem volt a korábbihoz?

– A korábbi rendszerben esélyem sem volt ezzel a fizikummal bekerülni a színi egyetemre. Utána viszont végigjártam a lépcsőfokokat a szatmári segédszínészségtől a forradalom után elérhetővé váló főiskolán át a kolozsvári színházig. Az első állomás azért mégiscsak a csíkszeredai népszínház volt, ahová a hazatérésem után a katonaságból világosítónak vettek fel a nyolcvanas évek közepén. Rendkívül jól „fényképeztem” a jeleneteket, így történhetett meg, hogy amikor Méhes György Szerelmünk a színház című művére készülve nem jött be a sztárszínész, a sepsiszentgyörgyi László Károly rendező kipróbált. Mivel valamennyi próbán ott voltam, tudtam a szöveget, a mozgásokat, Puki bácsi pedig a beugrás után is engem foglalkoztatott a darabban.

– Ma milyen szerepek lennének azon a listán, amelyet benyújtana egy nagyon nagy lehetőség érdekében?

– Egyáltalán nem azok, amelyek díjakkal jártak. Épp az Ady-előadás kapcsán gondoltam végig: mi lett azokkal az írástudókkal, akiknek az lenne a feladatuk, hogy a beteg génállományú előadásokat elkapják és kinyírják, a jó „vérvonalú”, mély gondolatiságú előadásokat viszont megemeljék. Ezzel szemben állandó nyavalygást tapasztalok a részükről. Nem akarok abba a nagyképűségbe esni, hogy nem olvasok kritikát. De, igenis, szükségem van a visszapattanó gondolatokra, mert építhetnek, mert így vagyunk társak. Egy ilyen listán épp az Ady-előadás lenne az első, de ott van Asztrov doktor szerepe a Ványa bácsiból, amely megint nem kapott semmiféle elismerést, viszont olyan, korántsem fájdalommentes találkozás volt ez Andrei Şerban rendezővel, amelynek során képesek voltunk ezt kihozni egymásból. De hasonló Goldonitól A velencei ikrek vagy a Woyzeck, illetve a Faust is. Kaptam viszont cserébe díjat olyan alakításokért, amelyek az én értékítéletem szerint nem nőttek fel az említettekhez. Ha megtehetném, ma csak azt a szerepet vállalnám el, amely valóban az épülésemet szolgálná, mellette meg méhészkednék például. Tudom, főbe lövés jár ezért, hiszen azt sulykolják, hogy a színház mellett nem lehet egyebet csinálni, a színház egész embert követel. Ma már tudom, hogy nem így van. Lehet. Sajnos előadások jönnek ki fél- és negyedgőzzel.

– Ezek után kíváncsian hallgatnám a színészképzésről alkotott véleményét is.

– Az az alapvető gond, hogy a művészeti főiskolán a tanárok fizetése a diákok utáni fejkvóta alapján alakul. Ilyen körülmények között rá vannak kényszerítve, hogy bárkit felvegyenek, a zsiliprendszer felhúzva, nem működik a szűrés. Miközben messze nincs annyi tehetség, amely megtöltene húsz főiskolát. És ez hatalmas kibabrálás a szülővel, aki esetenként belerokkan a gyerek főiskolán tartásához szükséges havi kétszáz euró előteremtésébe. De becsapod a diákot is, akinek elveszed a szeme világát, hamis énképet adsz neki. Saját magaddal szemben pedig nem tartod tiszteletben a szakma becsületét, és egyszercsak azzal szembesülsz, hogy az arra alkalmatlan fiatal felkerül veled a színpadra. Mert a színészetet csak a legmagasabb szinten érdemes művelni, viszont itt is nyugodtan leszámolhatunk egy sztereotípiával: középszerűséggel is talpon lehet maradni.

– Ez viszont egészen súlyos emberi tragédiákat képes előidézni...

– Ez nagyon így van. Mert mit tehetnek azzal, aki nem alkalmas a pályára, de társulatnál van alkalmazásban? Nem adnak neki szerepet. Ezzel viszont egy Istentől való jogtól fosztják meg: a munkához való jogtól. Mert mit csinál egy színész? Amint befejezi a főiskolát, muszáj neki elindulni, szerepekhez jutni, nagy rendezőkkel dolgozni. Ebben a nagy muszájban pedig elfelejt játszani, élni a színpadon. Budapest és Bukarest között félúton a castingra, a pénzt jelentő reklámra való várakozásban telik el az egész élete, mint egy Csehov-darabban. Én is ilyen voltam, de már megszűntem kiszolgáltatni magamat, a hátralévő életemet a valakinek vagy valaminek való megfelelés kényszerének.

– Milyen viszonyt ápol a filmmel?

– Nagyon érdekesnek tartom, ha lenne még egy életem, ha most kezdhetném a pályát, beleásnám magam. Ritkán adódott rá lehetőségem, mindig nagy élmény volt, de nem az a fajta meghatározó jellegű, mint a színházban, amitől ott ragadtam. Bár ebben nyilván az is benne volt, hogy valamit nem csináltam elég jól. Egy színházi előadásra való készülés – főleg az elején – akkora rácsodálkozással, energiaráfordítással járt a részemről, amilyenben a filmben soha nem volt részem. Másfajta keresés zajlik a kamera előtt, mint a színpadon. Az operatőr és rendező számára talán igen, a színésznek azonban korántsem. A színésznek inkább ügyesnek kell lennie, adott pillanatban jelen lenni. Hogy mégis miért szánnám rá a következő életemet? Hogy lássam, hol tévedtem, hol nem vagyok elég jelenlévő, ravasz, elég tehetséges.

Bogdán Zsolt
Színművész, Csíkszeredában született 1964. december 23-án. 1994-ben végezte a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát, ’94. szeptember elseje óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Nős, felesége Csutak Réka színművész, ugyancsak a kolozsvári színház tagja. Három gyermek apja. Több mint száz szerep megformálója, legutóbbiak: Zucker (George Tabori: Rekviem egy ügynökért, rendező: Mihai Măniuţiu), Polgármester (Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása, r.: Tompa Gábor), Jan Dite (Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam, r: Michal Dočekal), Efimiţa (Caragiale nyomán szabadesésben: Leonida Gem Session, r.: Tompa Gábor), Jean (August Strindberg: Julie kisasszony, r.: Felix Alexa), Jörgen Tesman (Henrik Ibsen: Hedda Gabler, r.: Andrei Şerban), Übü papa (Alfred Jarry: Übü király, r.: Alain Timar), Helge, az apa (Thomas Vinterberg-Mogens Rukov-Bo Hr. Hansen: Születésnap, r.: Robert Woodruff). Lácsek Bobicsek (Hanoch Levin: Téli temetés, r.: Elie Malka), Bergman (Ingmar Bergman: Suttogások és sikolyok, r.: Andrei Şerban), Simone, Buoso Donati unokatestvére (Giacomo Puccini: Gianni Schicchi, r.: Silviu Purcărete), Mihail Lvovics Asztrov (Csehov: Ványa bácsi, r.: Andrei Şerban). Díjak, kitüntetések: Magyarország Érdemes Művésze (2012), Legjobb férfi főszereplőnek járó UNITER-díj (Bergman: Suttogások és sikolyok, 2011), A Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje (2008), A legjobb férfi főszereplőnek járó díj (Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2006), A legjobb férfi főszereplőnek járó Arany Benjamin-díj (a Dallas Pashamende című film főszerepéért, Pécsi Nemzetközi Filmfesztivál 2006).

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.