Az önmegsemmisítés költőisége

Csinta Samu 2015. július 26., 16:37

Újra diadalt aratott a legrangosabbnak tartott magyar színházi szemlén, a POSZT-on a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. A legjobb férfialakítás díját kiérdemlő Pálffy Tiborral azonban nemcsak a pécsi sikerről beszéltünk, hanem a szentgyörgyi művész színházon kívüli energiafelszabadító tevékenységeiről is.

Az önmegsemmisítés költőisége
galéria
Fotó: Dimény-Haszmann Árpád


– Felolvasószínház, középiskolai projektek, márciusi ifjak szellemi atyja: rendszerint azok a színészek keresnek hasonló pótcselekvéseket, akiknek billenni látszik a társulaton belüli pozíciójuk, vagy nem érzik jól magukat a bőrükben. Az ön esetében persze a POSZT-on nemrég besöpört díj, a főszerepek rendszeressége ellentmondani látszik ennek az elméletnek. Akkor viszont miért?

– Nincs kész válaszom erre a kérdésre, igazából el sem gondolkodtam rajta. Talán a felvetések mindenikéből van egy kevés, egy dolog azonban mindenképpen fontos ezekben a történésekben: kíváncsi vagyok, hogyan működik a színházon kívüli világ. Ugyanakkor valamennyi az ifjakat érinti: a tantermi, a március 13-i projekt vagy akár a Tein Teátrum. Csupa olyan dolog, amelyek az Y-generációt célozzák. Azt is érzem a színház falain belül, hogy kezdek kicsit klasszikussá, divatjamúlttá válni. Kezdek olyan eszközöket használni, amelyekhez a mai tizen-huszonéveseknek nem nagyon van kapaszkodójuk.

– Csak hogy értsük: miben kezd kimenni divatból?

– Olyan színházi közegből érkeztem, ahol világéletünkben alternatívaknak számítottunk. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdiószínház annak idején újszerű, új eszközöket használó, új lelkületű, régi gondolatokat újrafogalmazó társulat volt. Ezt kezdtem elveszíteni, a kísérletező, újrafogalmazó bátorságomat. Az ember, a színész természetes kopása persze törvényszerűség, de a pillanat frissességét azért meg kell őrizni.

– Reális célkitűzésnek tartja örök alternatívnak maradni?

– Nem tudom, de ötvenévesen is szeretném megszólítani a húszéveseket. Nem feltétlenül új dolgokat feltalálni, hanem frissen tartani ezt a kapcsolatot, folyamatosan „letölteni” az alkalmazási frissítéseket. Mert az „operációs rendszer” ugyanaz, a frissítésekre azonban állandóan igény mutatkozik. Az évek múlásával ugyanakkor egyre nagyobb felelősséggel tartozom a néző iránt – az iránt is, aki nem jön be a színházba. Lehet, hogy akkor viszont nekem kell megkeresnem őt. Ezért tartom különösen izgalmasnak a tantermi projektet: a színházat bevisszük az iskolába. A Tein Teátrum keretében pedig a teázóba, a kocsmába visszük a színházat. Olyan közegbe, amelyben a színháztermitől egészen eltérő energiák mozognak.

– Ilyen közegben születhetnek színpadon is alkalmazható „frissítések”?

– Hogyne, hiszen egy kocsmai környezetben egészen más a figyelem, sokkal dinamikusabbak, azonnalibbak a nézői visszaigazolások. A 21. század színháza ebbe az irányba törekszik, próbál megszabadulni a színháziasságtól, a közvetlenebb utakat keresi. Majd menet közben kiderül, hogy jó irányt követ-e. Ha sikerül megnyitni ezeket a közvetlen csatornákat, miközben megőrizzük a költészetet, a mélységeket, akkor képesek vagyunk hiteles, portalanított színházat csinálni. Hasonló trendeket tapasztaltam a POSZT-fesztiválon is.

– A március 15-i rutinünnepségek sorozatában különleges színfolt az a kezdeményezés, amelyet 2014-ben indított útjára. A diákfelvonulás ötlete milyen célok mentén körvonalazódott?

– Úgy tervezem, hogy abban fokozatosan egyre kevesebb szerepet vállaljak. Az a szándékom, hogy a gyerekekben felpiszkáljam a márciusi történetet, de nem a történelmi vonatkozásában, hanem annak lelkületében. A szabadsághoz, a forradalmisághoz való viszonyunkat akartam újragondolni, újragerjeszteni a gyerekekben. Az eddigi két év történései egyelőre kis játékok, a továbbiakban inkább a március 15-e előtti hétre kellene helyezni a hangsúlyt. Olyan formai keretet akarunk teremteni, amelyek között hitelesen, frissen lehessen beszélni a szabadság kérdéséről. Úgy érzem, azokkal a fiatalokkal, akiket sikerült „beszippantani”, megszültük egy pillanatra a közösségi felelősség érzését, s ettől az egész máris sikertörténetté vált.

– Van valami eddig meg nem élt színházon kívüli vágy, amelyet még dédelget?

– A zenélést nagyon ki akarom próbálni – akár jelentős energiaráfordítással is. Nem a tábortűz melletti gitározások emlékének felelevenítésére gondolok, hanem zeneiségében, gondolatiságában, profizmusában jóval mélyebb dologra, ami alkotásról szól, nem pedig jó számok elviselhető színvonalú lejátszásáról. Ez még arrébb van, de mindenképpen azelőtt még, hogy végleg elásnám magam a színház poros díszletei között.

– Addig is azonban a szentgyörgyi színház elmúlt néhány évében szinte nem volt előadás, amelyben nem Pálffy Tibor játszotta volna az egyik meghatározó szerepet. Hogyan viseli ezt a terhet?

– Én jól, kérdés, hogy a közönség hogyan visel el engem. Fizikailag-szellemileg egyaránt nagyon jó formában érzem magam, amit nyilván táplál az a sok pozitív impulzus, ami az utóbbi időben ér. Mindez mozgásban tart, ettől jól érzem magam a bőrömben, hordozom a terhet, s nem roppanok bele, bár néha nyilván elfáradok. De alapvetően szeretem, amit csinálok, s ha egy ideje valamiben nem találok élvezetet, megpróbálom nem csinálni. Vagy addig keresgélek, amíg az élvezetet is megtalálom.

– Milyen szereppel vívott legutóbb hasonló értelmű küzdelmet?

– Például a Cyranóval. Elsősorban a töméntelen szöveggel kellett megküzdenem, de az előadás stílusával is, amely némileg eltávolodik a szentgyörgyi színházi nyelvtől. Szerencsére a szöveg gyönyörű, a mondása élvezetet nyújtott, a többi eszköz keresése viszont megkínzott. Ha én néznék egy ilyen előadást, talán nem nézném végig, mert nem az a színház, amit szeretek. Mivel azonban rám épült az egész, meg kellett győznöm magam, hogy ebből is érvényes előadás születhet. Talán nem is lett annyira rossz.

– Ellenpólus is van?

– Molière A fösvénye végig hatalmas élvezetet nyújtott. Ott is voltak keserves pillanatok, a bemutató tájékán még nem is volt annyira erős az az előadás. A produkciók többsége amúgy nagy utat jár be, sokszor sajnálom is azokat a nézőket, akik az út elején néznek meg egy előadást, s mivel másodszor már nem térnek vissza, nem részesülnek abból a gyönyörűségből, ahová fejlődött az előadás.

– A POSZT-on díjazott Meggyeskert című produkció hol foglal helyet ebben a sorban?

– Előkelő helyen áll, én nagyon szeretem. Pécsett a szakmai megbeszélésen úgy fogalmaztam, hogy a rendező, Sardar Tagirovsky által képviselt színházi nyelv tökéletesen beleillik abba a keresgélésbe, amelyet Bocsárdi Lászlóval végzünk huszonöt éve. Sardar egy harmincas fiatalember, nagyon tehetséges rendezőpalánta, nagy jövő vár rá, ha szerencséje is lesz hozzá. Csehov Meggyeskertjéből összességében nagyon érvényes, igaz történet lett.

Pálffy Tibor
Dicsőszentmártonban született 1967-ben, tanulmányait a helyi 2-es sz. Ipari Líceumban, majd a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végezte. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdiószínház, majd a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. Nős, két gyerek apja. Közel száz színpadi és filmszerep van a háta mögött. Legfontosabb díjak, kitüntetések: Legjobb férfialakítás díja: Admétosz szerepéért – Euripidész: Alkésztisz (ATELIER Nemzetközi Alternatív Színházi Fesztivál, Sepsiszentgyörgy, 1998); Kisvárda város díja (megosztva Váta Loránddal) A csoda és Partok szirtek, hullámok című előadásban (Határon Túli Színházak XV. Fesztiválja, Kisvárda, 2003); a legjobb férfialakítás díja (Határon Túli Magyar Színházak XVI. Fesztiválja, Kisvárda, 2004, 2007, 2010); Jászai Mari Díj (2004); a legjobb férfi epizódszereplő díja a VIII. POSZT-on, a Kamarás szerepéért a Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című előadásban (2008); a legjobb férfi főszereplő díja a XV. POSZT-on Lopahin szerepéért Csehov Meggyeskert című előadásában (2015).

– Az ön szemszögéből hogyan zajlott a folyamat?

– Talán csalódást okozok, de nem tanulmányoztam előzetesen a darabot. Megérkezett Sardar, s elkezdtünk olvasni egy szöveget – még csak nem is a végsőt –, amit ő hozott magával. Aztán elkezdtünk tréningezni, ami nagyon izgalmas dolognak bizonyult. Először húztuk az orrunkat, hiszen olyan gyakorlatok is voltak, amelyeket több mint tíz éve nem csi-náltunk, de az egymásra hangolódást, a testfigyelmet, a tudati nyitást szolgálták, s ettől jó hangulatot teremtettek. Folyamatos kísérletezés volt. A kezdő, bő 13 perces néma jelenet is sokáig „billegett”, hogy rövidebb legyen vagy hosszabb, illetve hogy egyáltalán legyen-e. De Sardar végig bízott bennünk, jóleső munka volt.

– Mit gondol, mitől tetszett ennyire egyöntetűen a Meggyeskert a fájdalmasan megosztott magyarországi színházi szakmának?

– Pécsett belekukkantottam néhány produkcióba, s újfent megerősödött bennem az érzés, hogy Magyarországon általában nem valamiért, hanem valami ellen születnek az előadások. Süt belőlük az irónia, a valaminek az elutasítása, a negativizmus. S akkor jön a szentgyörgyi előadás a végtelen orosz szeretettel, s amikor a végén hangosan dőlnek a fák, hangsúlyossá válik, hogy a világ önmegsemmisítésének is lehet költőisége.
Ennek méltatásaként kezelem a Megygyeskert sokszoros elismerését.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.