Az ige továbbadása az elsődleges

– Református lelkészcsaládban felnőve mennyire volt törvényszerű, hogy édesapád után te is a lelkészi hivatást választod?

– Amikor kisiskolás szőke kisfiú voltam, egy misszionárius érkezett hozzánk a gyülekezetbe, hogy beszámoljon afrikai szolgálatáról. Ekkor annyira tetszettek nekem a képek és a történet, amit magával hozott, hogy előadás után megfogalmazódott bennem: én is misszionárius leszek. Ezt akkor az előadónak és a szüleimnek is nagy örömmel elmondtam. Az akkori gyermeki öröm íze még ma is bennem van. Igaz, ma már csak képfoszlányokra emlékszem a beszámolóból, de hiszem és tudom, hogy engem akkor ott megszólított valaki. A gyermeki misszionárius vágyból aztán szépen lassan a lelkészség képe formálódott ki, amihez tagadhatatlanul hozzájárult édesapám hivatása és személye. A kérdést sokan feltették már, így mindig nagyon fontosnak tartom hozzátenni azt is, hogy sokat segített nekem ebben a döntésben az a pozitív lelkészkép, amit tőle láttam és kaptam, de mindig is saját döntésként éltem meg azt, hogy édesapám mellett én is lelkészi pályára léptem. A családban egyébként nem beszélgettünk arról, hogy valakinek tovább kellene vinnie a hivatást, ilyen kényszert egyikünkkel sem éreztettek. Az öt gyermek közül egyedül én lettem lelkész. Ha azonban a kérdésben az is benne van, hogy miért lettem lelkipásztor, akkor hiszem, hogy elsősorban az Isten megszólítása volt a döntő.

– Édesapád az erdélyi református egyházkerület püspöke volt. Egy pályakezdő lelkész számára előny vagy hátrány egy ilyen szülői háttér?

– Sokan, akik lelkészcsaládban nőttek fel, gyermekkorukban komoly nehézségként élték meg, ha kortársaik mindig többet vártak el tőlük, mint a többiektől. Számomra az iskolai években ez nem maradt meg traumaként, igaz, váro­son, Kolozsváron, ez talán nem volt annyira erős, falun pedig, Kiskapuson, még kisgyermek voltam. Édesapám püspöki széke változtatott a helyzeten, a legtöbb helyen meg kellett küzdenem azzal, hogy elsősorban rám nézzenek, és ne csak arra, ahonnan jövök. Komoly dilemma volt minden alkalommal két fontos üzenetet átadni, és hiszem, hogy édesapám teljesen megértett engem ebben. Az egyik, hogy nem szégyenlem, ahonnan jövök, nem letagadni akarom a szüleimet, sőt, nagyon hálás vagyok nekik. Komoly pozícióban, sok embert érintő, nehéz döntéseket kellett hoznia édesapámnak. Ha ez nem is tetszett mindenkinek, ő még akkor is az édesapám maradt. A másik pedig az volt, hogy mindezek mellett elsősorban rám nézzenek, és engem akarjanak megismerni. A teológia első évében meg is kaptam a „beépített ember” titulust, amit sikerült azonban humorossá változtatni, hiszen megismertek, tudták, ez tőlem messze áll. Ugyanakkor a teológia ideje alatt, amikor ünnepekkor legációba mentem szolgálni, először a lelkészek is úgy mutattak be a gyülekezet számára, mint a főtiszteletű püspök úr fiát. Ezeket én akkor is, és most is természetes folyamatokként éltem meg, hiszen a cím fontos az emberek számára. Közben azonban küzdöttem folyamatosan, hogy azt is hallják meg tőlem, hogy „én”. Csak később értettem meg igazán azt, hogy nem is másokkal küzdöttem, hanem valójában saját magammal. Ezt a belső küzdelmet, úgy érzem, végül sikerült helyes mederbe terelnem. A teológia utáni dési segédlelkészi évek alatt két volt évfolyamtársam is a segítségemet kérte, hogy a principálisukkal jobb kapcsolatuk legyen, amit én aztán szívesen továbbítottam édesapám felé.

– A magyarvalkói gyülekezet lelkészeként szolgálsz, ha jól számolom, öt-hat éve...

– Jól számoltál, valóban már a hatodik éve vagyunk Magyarvalkón, feleségemmel és most már két kislányunkkal, Lillával és Sárával. Idős lelkipásztor távozott innen, és megosztott, felbolydult gyülekezet maradt utána. 28 évesen kerültem ki egy alig 300 lelkes gyülekezetbe, ami a tizede volt az előzőnek. Nagyon szerettem volna már önálló lelkész lenni, mindamellett, hogy a dési segédlelkészi évekre is örömmel és hálával gondolok vissza. Magyarvalkóra pályázattal érkeztem, a gyülekezet még egyik évfolyamtársamat is meghallgatta, és négy szavazat különbséggel engem választott. Ez a kis különbség azt jelezte számomra, hogy a gyülekezetnek nincs favoritja, egyszerűen lelkészre van szüksége. A közösség békétlensége köztudott volt – az első és legfontosabb tervem egyszerűen minden család meglátogatása volt. Mindenkihez elmentem, mindenkit meghallgattam, amit jó néven vettek, hiszen én voltam a széthúzásukban az egyedüli kívülálló. Mára az a feszültség már a múlté, de azóta azt is látom, hogy az csupán a felszín volt, az egymás közötti viszályok még most is élnek. A kezdeti családlátogatási tervemet azóta mélyíteni és fejleszteni próbálom, hogy a kapcsolatokban ne csak a felszínen maradjunk.

– Gazdag építészeti és irodalmi örökség fűződik Valkóhoz. Milyen eszközei vannak egy lelkésznek ahhoz, hogy ezt az örökséget ápolja és adott esetben továbbörökítse?

– Valkó gyönyörű hely. Természeti szempontból is különleges, hiszen még a templomba menet is dombot kell megmászni, de a templomunk, építészeti örökségünk is komoly vonzerővel bír. Annyira vonzó, hogy rengeteg, elsősorban magyarországi turista érkezik megnézni a templomot, bemutatása legtöbbször az én feladatom. Ittlétünk alatt már idegenvezetővé is előléptem. A szószéken túl ez is hozzátartozik az örökség ápolásához és továbbadásához, ahogyan az is, hogy jó karban kell tartani a templomot és mindent, ami hozzá tartozik. Ugyanakkor nem akarok nagyon túllépni a szószéken. Amíg azt látom és érzékelem, hogy a gyülekezet belső szervezése sokkal sürgetőbb minden másnál, addig abba fektetek több energiát. Valószínű, hogy nem létezik olyan gyülekezet, amelynek ne lennének belső gondjai, de Valkón számomra ez a lelki oldal túlcsordulóan sürgetőbb volt. Ez nem jelentette azt, hogy minden más külső javítást vagy építést feleslegesnek tartottam, hiszen templomot javítottunk, a parókiát felújítottuk, irodalmi kertet hoztunk létre. Inkább azt, hogy minden erőmmel a belsőnek, az ember-ember és Isten-ember kapcsolatok mélyítésének feszültem neki, és ha közben adódott alkalom és lehetőség, akkor a külsővel is foglalkoztam, másokkal együtt. A kőből épült örökség mellett most az igei örökség továbbadása az elsődleges számomra. Én szeretném ezt a kettőt egészséges egyensúlyban tudni, annak ellenére, hogy a külső mindig sokkal könnyebb és szembetűnőbb.

– A templomhoz tartozó gyönyörű kertben irodalmi pavilont hoztatok létre. Honnan származik a Jékely-pavilon ötlete, mit láthatnak a kertben az arra sétálók?

– A templom kertjében van egy kis faházikó, amit mi pavilonként szoktunk emlegetni. Igazán egy nyári, fából készült kis házikóról van szó, aminek az eredeti mása körülbelül száz évvel ezelőtt épült. Miháltz Ákos, volt magyarvalkói, művészlelkületű lelkész álmodta és tervezte meg az épületet, ahol a lelkészcsaládhoz érkezett vendégek nyáron megszállhattak. Az utána következő lelkésznek, Kónya Gyulának a felesége, Schéfer Teréz és Áprily Lajos felesége, Schéfer Ida testvérek voltak. Ismerve a valkói tájat, teljesen magától értetődő volt, hogy Áprily Lajos és fia, Jékely Zoltán, rokonokként, számos nyarat töltöttek el ebben a kis valkói pavilonban, ahol hemzsegtek a múzsák. Számos költemény, írás, regény született ebben a kis faházikóban. Az utóbbi években már nagyon leromlott és veszélyes állapotban volt. Pályázat útján sikerült megújítani, megnyertünk egy, a Magyarország Külügyminisztériuma által kiírt pályázatot. Segítségünkre volt Kardeván Lapis Gergely piliscsabai irodalomtörténész, Eplényi Anna budapesti tájépítész, Miháltz István budapesti tervezőmérnök. A kert érdekessége, hogy a pavilonban berendezett Jékelyről szóló információkon, fényképeken, verseken túllép, ugyanis az épületen kívül 15 állomást lehet végigjárni. Egy kis tájolvasó sétakönyv segítségével egy-egy állomás segít abban, hogy Jékely szemével lássuk a természetet, miközben befele is fordulunk. A kerti sétát egy tájhinta zárja, ahol a hintázni nem kedvelők is megszerethetnek hintázni, hiszen megérezhetik, hogy milyen belerepülni a tájba.

– Imént említetted, számodra a lelki kapcsolatok ápolása az elsődleges – hogy kiderüljön, az épített örökség, az irodalmi hagyományok felvállalása is a lelkészre hárul. Nem lehet megmaradni a „kaptafánál”? Mennyire értékelik mindezeket a különutas ténykedéseket a helybéliek?

– A kérdést én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy mennyire szélmalomharc az értékteremtés egy kisebb közösségben. Gyakran, amikor a templomot körülölelő erdő fölött időt szakítok egy sétára, arra gondolok, mennyi érték van ezen a vidéken. Valóságos kincsesláda ez a kis völgy. De azt is tudom, ez az érték akkor lesz ezután is kincs, ha természetes marad. Sokáig azt szerettem volna elérni, a valkói ember lássa, mennyire gyönyörű helyen lakik. De rá kellett jönnöm, ezt ők is tudják, csak számukra annyira természetes, hogy néha nem árt, ha valaki tudatosítja bennük. A pavilon körüli munkálatok kapcsán egyre többen jöttek segíteni a faluból is, sőt most már a fiatalok és az óvodások is gyakran felsétálnak a hintához. A valkói egyesülethez tartozunk most már mi is a feleségemmel, és próbálunk közösen valami maradandót felmutatni. Számomra azonban ebben az egyesületben az a fontos, hogy én segítek, akár tanáccsal, akár két kézzel, de nem én vagyok az elnök. Hiszem, hogy fontos jeleznem, számítani lehet rám egy-egy program megszervezésében. Az én elhívásom azonban elsősorban nem kulturális, hanem krisztusi. Ez abban is megnyilvánulhat, hogy ha az egyébként szolgálatkész szervezőcsapat lelkesedését veszti, akkor én próbálok lelket önteni beléjük. Nagyon sokat segít nekem hasonló helyzetekben a feleségem, Ágnes, akiről meg lehetne mintázni a lelkesedés szobrát, és aki engem is igen sokszor biztat, lelkesít. Sokszor épp ezen a ponton válik szélmalomharccá a szolgálat, amikor egy közösségben nem felemelni akarják egymást az emberek, hanem lehúzni. Ebben lenne jó mást felmutatni, de ezt már csak Isten Lelke segítségével tudom én is.

– A kalotaszegi – és nem csak – gyülekezetek egyik legnagyobb problémája az elöregedés. Mennyiben hat vissza egy lelkész hivatástudatára, lelkesedésére, ha ezen a téren is egyfajta szélmalomharcot kell vívnia?

– Magyarvalkó ma még életképes gyülekezet, annak ellenére, hogy sokkal több az idős ember, és nagyon kevés a fiatal család. Ha emberileg nézek előre, akkor azt látom, hogy pár évtized múlva már nem tudom ugyanezt elmondani erről a gyülekezetről. De hiszem, hogy az emberi számítások fölött Isten terve számít igazán. Az öregedési arányon egyelőre mi csak annyiban tudtunk változtatni, hogy mind a két kislányunk itt született, és egyikük már ide is jár óvodába. Az lenne jó, ha fiatal családok is meglátnák a Valkóban rejlő lehetőséget, de egyelőre ettől még messze állunk. Ez a remény azonban képes tartani bennem a lelkesedést. Azt hiszem, ha Valkóban csak egy kiöregedett kalotaszegi falut látnék, akkor belesavanyodnék a szolgálatba. Én hinni akarom, hogy ez a falu ennél többre hivatott, és ezt a hitet nemcsak a szép táj, nemcsak a műemléktemplom, hanem elsősorban a hivatásom és az itt élők tartják bennem.