Akinek a lábai soha nem érték a földet

Somogyi Botond 2016. október 08., 22:14

Két hete rendezték Kolozsváron az Erdélyi Magyar Középiskolások Sportolimpiáját. A rendezvény nyitógáláján jelen volt többek között Szabó Katalin olimpiai bajnok tornász is, aki a szervezők részéről sportéletmű díjat vehetett át. A Los Angeles-i olimpián négy aranyérmet nyert romániai sportolóval beszélgettünk.

Akinek a lábai soha nem érték a földet
galéria


– Mindig a kapu tetején lógott gyermekkorában. Ilyen kicsi korban mégis hogyan figyeltek fel tehetségére? Miként került már 6-7 évesen Oneşti-re?

– Még hamarabb elkerültem otthonról. 7 évesen már szinte versenyszerűen tornásztam. Hogy miként kerültem Oneşti-re, nem emlékszem. Csak arra, hogy a faluban mindenki mondta a szüleimnek, főleg édesanyámnak, hogy „muszáj csinálni valamit ezzel a gyerekkel”. Ugyanis lábaim soha nem érték a földet, mindig valahol mászkáltam, többnyire a fán vagy éppen a kapu tetején. Már Zágonban is tornásztam, de innen hamar elkerültem Kovásznára, ahova a tíz évvel idősebb nővéremmel jártam. Itt is láthattak bennem valamit, mert minden héten egyszer-kétszer leküldtek Brassóba. Itt azonban lányokkal nem foglalkoztak, úgyhogy hamarosan Oneşti-en találtam magam.

– Nagy szigor volt az iskolában. Egyszer mintha haza is akart volna szökni. Mennyire hiányzott a családi légkör?

– Nem csak egyszer, többször is haza akartam menni. Nagyon hiányoztak a szüleim. Ez volt a legnehezebb számomra: megszokni az életet olyan kicsi korban szülők nélkül. Úgy emlékszem, hogy egy ideig még óvodába is ott jártam. Még nehezebb volt számomra az, hogy nem tudtam románul.

– Hogyan beszélt a Ká­rolyi házaspárral az edzések során?

– Magyarul nem volt szabad velük beszélnem, csak románul. Magyarul csak akkor lehetett, amikor termen kívül voltunk, és édesanyám eljött Székelyföldről érdeklődni rólam, hogyan sikerülnek az edzések, a beilleszkedés.

– És a tornásztársak?

– Velük semmi gond nem volt. A vezetőség biztos másképp nézett rám, de ezt velem nem nagyon éreztették. Azt mindig hallottam, hogy mondják, bozgoroaica, csakhogy én akkor azt sem tudtam, mit jelent az.

– A budapesti vb-n 1983-ban aranyat nyert. Úgy mesélte évekkel később, hogy az egész teremben mindenki annyira szurkolt, mintha igazi magyar lett volna. Milyen érzés volt?

– A talajgyakorlat során csárdást táncoltam, mindenki élvezte és szurkolt nekem. Nagyon jól esett, nagyon jó érzés volt. Éppen olyan, mint most, amikor az erdélyi magyar középiskolások olimpiáján a kolozsvári magyar színházban az egész terem felállva tapsolt nekem.

– A Los Angeles-i olimpián négy arany- és egy ezüstérmet nyert. Lehetett volna akár öt arany is? Vagy ennyi év után így is nagyon szépen hangzik?

– Lehetett volna hat is, nem csak öt. De azt szokták mondani, hogy a hálátlantól még az is elvétetik, amije van. Úgyhogy én most azt mondom, úgy kellett annak lennie.

– Hazatérve egyáltalán nem úgy fogadták, mint a román delegáció legsikeresebb, legtöbb érmet szerzett sportolóját.

– A reptéren sokan fogadtak, ott voltak a sajtó részéről is, a Szekuritáté emberei is. Különben soha nem tudtuk, kivel vagyunk, vagy kik vannak velünk. Minden nagyon egyszerű volt, kaptunk virágot, megcsókoltak, s mentünk tovább.

– Az első hellyel járó jutalmat sem kapta meg…

– Nem, legalábbis én nem kaptam meg. Pedig meg volt ígérve több minden. Abból viszont semmi nem lett: sem pénzjutalom, sem személygépkocsi.

– Mikor érezte úgy, hogy az elért eredményeit elismerik?

- Hát… lehet, hogy soha.

– Beválasztották az Inter­na­tional Gymnastics Hall of Fame-be. Kapott kitüntetést román részről is?

– A Hírességek Csarnokába 2000-ben választottak be. Romániában is kaptam elismerést, ám egyik kitüntetést sem a tornászszövetség vagy a román olimpiai bizottság adta, hanem a román állam.

– Az 1988-as szöuli olimpia előtt – egyesek szerint váratlanul – visszavonult. Mi volt az oka?

– Nem volt semmilyen különös oka. Csak úgy éreztem, meg kell állnom. Egyébbel szerettem volna foglalkozni. A bukaresti főiskolára iratkoztam be 1987-ben, azt 1992-ben végeztem el. Déván edzősködtem mintegy öt évig.

– Az 1999-es vb-győztes Maria Olaru is tanítványa volt…

– Igen, nem velem kezdte ugyan, de néhány évig én voltam az edzője. Miután elkerültem Déváról, ő tovább folytatta a versenysportot.

– Mikor és miért határozott úgy, hogy elhagyja Romániát, és miért épp Franciaországra esett a választás?

– 1991-ben mentem férjhez, egy évvel később telepedtem ki Franciaországba. Egy állásajánlattal kerestek meg, én pedig úgy gondoltam, hogy mivel a román nyelvet nagyon jól megtanultam, a francia pedig részben hasonlít a románra, elfogadom a felkérést.

–  Keresték-e a magyar vagy román szövetségtől az elmúlt években? Egyáltalán elfogadna-e valamilyen szakmai felkérést?

– Nem, sem egyik, sem másik részről nem kaptam semmilyen ajánlatot.

– Mivel telnek a mindennapjai?

– Elsősorban a családdal. Gyermekeim már ott születtek, ott jártak iskolába. A nagyobbik egyetemista, a kisebbik nyolcadik osztályos.

– Romániában, de főleg Magyarországon sokat foglalkoznak a volt olimpiai bajnokokkal. Szabó Katiról a média mintha kevesebbet beszélne. Igyekszik háttérben maradni, vagy inkább kevesen keresik meg?

– Úgy érzem, soha nem voltam visszahúzódó típus, és igyekeztem senkinek sem hátat fordítani. Sőt…csak lehet hogy zavartam mindenkit.

– Visszatekintve a sportolói pályafutására, tenne-e bármit is másképp, ha újrakezdené?

– A román tornászsport sikereit Nadia Comăneci nyitotta meg. Utána következtem én, nagyon nehéz volt számomra, főleg hogy magyar is voltam. De hiába mennénk vissza az időben, semmit sem tudunk változtatni. Mindennek így kellett történnie.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.