A gyermeki énem itt ólálkodik szüntelen

– Kezdjük a legfrissebb hírrel: Csukás István Díjat nyertél, melyet maga Csukás István adott át. Emeli számodra a díj értékét az, hogy egy élő klasszikus találja – többek között – a szöveged a legjobbnak?

– Annál nagyobb megtiszteltetést, hogy Csukás István Díjat kaphattam, nem tudok elképzelni. Valójában még emésztem a hírt. Sajnos nem lehettünk ott a mesemúzeumi díjátadón, és élőben sem tudtunk épp akkor bekapcsolódni, hogy köszönthessem Csukás Istvánt és megköszönhessem a kuratórium tagjainak, de a júniusi könyvhéten az Ezerjó Lovagrend egyik lovagjával személyesen kopogunk be majd a Mesemúzeumba, hogy elhozzuk a díjat.

– A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házában fogják színpadra vinni a díjnyertes alkotásod. Eleve színpadra írt változatot küldtél?

– Igen, színpadra írt művet küldtem be. A CSID (Csukás István Díj) pályázatára gyermekeknek írt színdarabokat várnak. Természetesen az írás folyamata összetettebb, ha színpadra készül egy mű, sok olyan technikai apró részlet van, amit figyelembe kell venni. Színpadi képekben, színpadon működő szövegben kell gondolkodni.

– Mit nyerhet egy meseíró egy ilyen műhelymunkával?

– Ez az első színdarab, amit írtam, így dramaturgokkal sosem volt alkalmam együtt dolgozni. Én abban bízom, hogy a közös munka révén sokféle szempontból gazdagodom, és olyan tapasztalatokat gyűjthetek, amelyekről korábban nem is álmodhattam. Hogy pontosan hogyan és miként, ez akkor fog kiderülni, ha majd a közös munka elkezdődik.

– A kortárs gyerekirodalomban nehéz eligazodni, hatalmas a kínálat – mi a jó mese ismérve?

– Nem gondolom, hogy a kortárs gyermekirodalomnak az lenne a szerepe, hogy felülírja a népmeséket. A népmeséknek megvan a maguk helye a mesékkel való ismerkedés folyamatában, ahogy a kortárs meséknek is ott a helyük egy gyermek életében. Nagyon sok remek kortárs hazai és külföldi gyermekkönyv van, és ezekre, szerencsére, nem is olyan nehéz rátalálni, csak időre van szükség a böngészgetéshez. A mesében az a csodálatos, hogy ezerféleképpen hathat, többek között ezért is pótolhatatlan apró gyermekkortól kezdve. A jó mese szövege a felnőttet is magával ragadja, szórakoztatja, ott motoszkál az emberben olvasás után is, sok-sok időn keresztül jut eszünkbe róla, általa valami. A legfontosabb pedig, hogy a gyerekeket ne nézze gügyének, mellőzze a didaktikusságot, ne akarjon kioktatni, fejlessze a szókincset, fantáziát, és legyen némi humorral is megáldva.

– Hogyan lesz valakiből meseíró, hogyan születtek meg első meséid?

– Óvónőként kezdtem el mesét írni, aztán tanárként is folytattam, és azóta sem hagytam abba. Gyerekek között amolyan meseburokban éli mindennapjait az ember. Sokat meséltem, sokat improvizáltam akkoriban. Nem gondolom, hogy gyerekké kellett válnom, hogy meséket írjak, hisz a gyermeki énem itt ólálkodik szüntelen, így nem nehéz előcsalogatni, ha éppen írok vagy meséken kattog a fejem. Bármikor bármi inspirálhat, és általában elég gyorsan írok meg egy mesét, nem szoktam sok ideig rágódni egy történeten. Megtanultam, a legfontosabb, hogy főként éjjel mindig legyen mellettem papír és ceruza. Sokszor szállt el úgy ötletem, hogy éjjel megébredtem, és nem jegyeztem fel.

– Meséidben megkapó a nyelvi játékosság: szinonimák, hangutánzó, hangulatfestő szavak, tájnyelvi szókincs. Mennyire köszönhető ez erdélyi származásodnak?

– A Partiumban nőttem fel, és minden, amit gyermekkoromban kaptam, amin nevelkedtem, sokféle módon köszön vissza a meséimben, a nyelvezetben, humorban, párbeszédekben, történetszálban. Akik hatottak rám, azokból sokszor lettek meseszereplők, például egy régi kedves virágevő jó ismerősből.

– Katalóniában élsz, meséidet átültetted katalán és spanyol nyelvre is. Le lehet fordítani a tájnyelvi szavakat, vagy inkább a katalán/spanyol megfelelőjével helyettesíted?

– A meséimet nem könnyű lefordítani, épp a használt nyelvezet miatt. Eddig egy-két szövegem született katalánul, spanyolul, és aki valaha idegen nyelven írt szépirodalmat, az tudja, bármennyire is jól beszélj alkotóként egy idegen nyelvet, nem a te anyanyelved, másképp működnek benned a nyelvi folyamatok, és szűkösebbek a nyelvi határok, a szókincsed sosem lesz olyan gazdag, mint az anyanyelveden.

– Néhány spanyol mesét magyarra is átültettél – milyen spanyol mesékre hívnád fel az itteni olvasók figyelmét?

– Mióta itt élek, nagyon sokszor mutattam be spanyol kiadókat, olyan katalán, spanyol gyermekkönyveket, amelyeket érdemes lenne lefordítani, de a jelek szerint nincs nagy érdeklődés a spanyol, katalán gyerekkönyvek iránt, pedig a spanyol, katalán kortárs gyerekirodalmi paletta nagyon sokszínű. Sok olyan jellegű gyerekkönyv van, ami tabukat dönt, merész, kreatív, nagyon vicces, és a képi világa lenyűgöző. Nemrég fordítottam le Marta Gómez Mata és Carla Nazareth gyermekkönyvét. Anyukák világa címmel jelent meg az idei könyvfesztiválra a Naphegy Kiadó gondozásában. Ez is egy ilyen, általam sokszor ismertetett munka, de a spanyol gyermekirodalmi oldalamon több olyan spanyol, katalán gyermekkönyv van, amit szívesen lefordítanék magyarra. Ott betekintést nyerhet az, akit érdekel a spanyol, katalán gyermekirodalom.

– Egyre több képzőművész készít illusztrációkat gyerekkönyvekhez. Milyen a jó illusztráció?

– A képi világnak nagyon fontos szerepe van egy minőségi mesekönyvben, pont annyira, mint a szövegnek. Nem az számít, milyen technikával készül egy rajz, hanem az, hogy milyen. Egy pocsékul megírt mesekönyvön a leglélegzetelállítóbb illusztrációk sem segítenek, minimum addig, amíg a történet ismerete nélkül elvarázsol minket a képi világ. De az is igaz, hogy egy közepesen megírt szövegen valamennyit dobhat az illusztráció. Ha például egy szöveg stílusához nem illik a képi világ, akkor az összhatás eléggé letaglózó tud lenni. Mi, magyarok szeretjük a kevesebb illusztrációval ellátott sokszöveges mesekönyveket, míg például Spanyolországban a képeskönyvek, a kevés szöveg, sok kép az, ami közkedvelt. Ha kész képhez kell írni, az ugyanúgy kihívást jelent, akár a kép nélküli alkotás, azzal a különbséggel, hogy ha már egy kép alapján kell alkotni, határok közé vagyunk szorítva, ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

– Ahány király, annyi mese címmel jelent meg második meséskönyved, a tíz hóbortos király történetében mindegyik király végletek között él. Mennyire szükséges „nagy” konfliktus elé állítani a hősöket, nem elég, ha apró, az életből is ismert apróbb nehézségekkel találkozik a gyerek?

– Amikor eszembe jut valami, és elképzelem a történet vázát, nem morfondírozom azon, hogy éppen kis vagy nagy konfliktus elé állítom-e a hősöket, és nem szeretek trendekben gondolkodni, sem azokhoz igazodva írni. A történet adja magát, írás közben csiszolódik, alakul. Az írás kreatív folyamat, s mint ilyen, nem minden pillanatában tudatos. A mesékben a főhőst mindig nehézségek elé állítjuk, és ezekkel meg kell birkóznia. Szembe kell néznie a félelmeivel, meg kell küzdenie az útjába kerülő akadályokkal, és így mindig sikerrel jár. Nem az a fontos, hogy kis vagy nagy konfliktusok elé állítjuk éppen a szereplőket, hanem az, hogy maga a történet egésze kerek legyen. A gyerekek mindig rámutatnak az őket segítő történetekre azzal, hogy például sokszor kérik ugyanazt a mesét. Ez mindig azt jelenti, van abban a mesében valami, ami éppen akkor sokat foglalkoztatja őket. Az életnek nem csak vidám és szeretetteljes oldalával találkozunk életünk során, fontos, hogy a gyerekek a gyermekkönyvekben is találkozzanak minden olyan félelmet, haragot, szomorúságot előidéző élethelyzettel, amelyekkel az életben is szembesülnek. Ha a mese szimbólumrendszere jól felépített, akkor szorongást old. Például egy közeli családtag elvesztésének a feldolgozását egy jól megírt, halálról szóló mesekönyvvel lehet segíteni. A gyerekeknek tudniuk kell, hogy az élet nem könnyű, vannak veszélyek, félelmek is, de a nehézségek leküzdhetőek, és meg kell velük küzdeni.

– Pukka és az évszakok című könyved, amellyel színre léptél valójában még a kolozsvári Koinóniánál jelent meg, azóta magyarországi kiadókhoz szegődtél. Tartod még a kapcsolatot az itthoni meseíró műhelyekkel, lapokkal, kiadókkal?

– A Pukka és az évszakok mesekönyvemnek egyszer adódott alkalma bemutatkozni otthon, amikor a volt zilahi tanítóképzős osztálytársaim meghívtak Zilahra, és az ottani játszóházban gyönyörű pukkás bábelőadással egybekötött könyvbemutatót szerveztek. Zsigmond Emesén, a Szivárványon és Napsugaron kívül otthoni műhelyekkel, kiadókkal, egyéb lapokkal nincs kapcsolatom. Nem tudom, rajtam múlt-e, hogy ez így alakult. Én mindig örülök bárhonnan is keresnek, bárhonnan írnak, bárhova is hívnak.

– Tagja vagy az Író Cimborák Társaságának, spanyol nyelvű blogot működtetsz, Hét határon címmel nagyszabású nemzetközi projektet indítottál illusztrátoroknak és meseíróknak, amelyben 17 ország 37 illusztrátora dolgozott együtt magyar meseírókkal: mennyire volt cél a magyar gyerekirodalom népszerűsítése?

– Az Író Cimborákkal való műhelymunkát nagyon szeretem. Havonta más-más témához írunk, és az Illusztrátor Pajtásokat szoktuk megkérni, hogy illusztrálják a szövegeinket. Sok érdekes közös projektunk volt eddig is, de a mostani, aminek Miklya Zsolt az ötletgazdája, talán azért is nagyon kedves a számunkra, mert gyerekeknek hirdetett rajzpályázathoz kapcsolódik. A pályázat a Mi lenne ha... címet viseli. Most ezek közül a rajzok közül válogathattunk, és ezekhez alkothattunk. Több mint 900 rajz érkezett, gyönyörűséges alkotások. A pályázat képi anyagát a budapesti Sárkányos Gyerekkönyvtárban, azaz a Szabó Ervin téren lehet majd először megcsodálni június 4-én, szombaton 11 órakor, a kiállítás megnyitóján. Az írók által kiválasztott képeket és a hozzájuk írt szövegeket az Író Cimborák blogoldalán lehet elérni. A Hét Határon projekt tapasztalataiból is gazdagodva azt mondanám, hogy ezeknek a külföldi illusztrátoroknak a magyar gyerekirodalomra nem volt rálátásuk. Nem is nagyon lehetne. Nagyon kevés magyar gyermekkönyv olvasható vagy nem is olvasható például spanyolul vagy japánul, olaszul, franciául, portugálul, észtül stb., nincsenek határokon átívelő, sok nemzetet átfogó nemzetközi gyermekirodalmi projektek. A részt vevő illusztrátorok közül többen kapcsolatban vannak még a képeikhez írt íróval, és további együttműködések is születtek, mint például a May Szilviáé és Connie Snoek, holland illusztrátoré. Viive Noor, észt illusztrátor a kiállítás megnyitóján megtisztelt minket a jelenlétével. A közeljövőben jó lenne, ha ennek a projektnek a fordítottját is sikerülne megszerveznem: magyar illusztrátorok képeihez írjanak külföldi írók. Hiszem, hogy a kortárs magyar gyerekirodalom sok, általam is nagyra becsült darabja spanyol, katalán nyelvterületen sikert aratna, főként a kisiskolásoknak szánt, hosszabb történeteket kevesebb képpel kombináló könyvekre gondolok. Ugyanakkor a magyar illusztrátorok képi világa külföldön is elbűvölné azokat, akik a minőségi képeskönyveket szeretik.