A főszerep többé teszi az embert

Nánó Csaba 2014. december 13., 10:44

A kolozsvári színház egyik legfoglakoztatottabb színésze, de az opera színpadán is megállja helyét. Sokszínű eszköztárral rendelkező előadó, akit szinte lehetetlen beskatulyázni egy bizonyos szerepkörbe. Farkas Lorándnak nem kellett sokat várnia a főszerepekre, és hamar a közönség egyik kedvence lett.

A főszerep többé teszi az embert
galéria


– Sokáig egyeztettük az interjút, nagyon elfoglalt volt az utóbbi időben. Sok a munkája?

– Valóban sok a munkám. A színház az Interferenciák fesztiválra készült, így nekünk színészeknek volt egy kis szünetünk. Pihenni nem volt idő, hiszen párhuzamosan sok más projekt fut, így be voltak táblázva a napjaim. Nagymértékben a színházhoz kapcsolódnak ezek is, színészkollégáimmal például jó ideje zenélgetünk, az utóbbi két hétben egy koncertre készültünk.

– Ahhoz képest, hogy mérnöknek készült, remekül zenél, nagyszerű színész. Mikor történt a váltás?

– Kétezerben indult mérnöki pályám, ami elég hamar be is fejeződött. Akkor gondoltam arra tizenegyedikes diákként, hogy milyen nagyszerű építészmérnök lehetne belőlem. Elkezdtem járni műszaki rajz órákra és szerettem is. Érettségi után három helyre felvételiztem építészmérnöki szakra: Kolozsvárra, Nagyváradra és Bukarestbe. Végül a fővárosban vettek fel, két évet el is végeztem, utána döntöttem úgy, hogy mégsem nekem való az a szakma. Visszafordultam régi szerelmemhez, a színházhoz, hiszen ez már régóta része volt életemnek. A líceumi években szerepeltem már amatőr színjátszó csoportokban, néhány barátommal egy műkedvelő társulatot is alapítottunk. Úgy döntöttem, megpróbálom a színit, 2003 nyarán felvételiztem Kolozsvárra, és be is jutottam.

– Egy kicsit még Bukarestnél maradva: milyen volt egy sepsiszentgyörgyi magyar fiatalnak megszokni a színtiszta román közeget?

– Kisvárosból, magyar környezetből felkerülni egy nagyvárosba, ahol ritkán hallasz magyar szót, nem könnyű. Habár ezzel nem is lett volna olyan nagy gondom, hiszen Szentgyörgyön voltak román családi barátaink, és ennek köszönhetően elég jól elsajátítottam a román nyelvet. Inkább az volt nehéz számomra, hogy megszokjam a zsúfoltságot, azt a kavarodást, ami ott van. Legalább egy fél évembe került, amíg ez sikerült. Nem mondhatom, hogy megszerettem, de elfogadtam a várost, az embereket, és sikerült néhány olyan személyt magam köré gyűjtenem, akikkel jól éreztem magam, megértettük egymást, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

– Kolozsvárt könnyebb volt megszokni?

– Sokkal könnyebb. Főleg, hogy tízen jutottunk be színész osztályba, ebből hatan sepsiszentgyörgyiek voltunk, akik ismertük is egymást.

– Ők azok voltak, akikkel együtt műkedvelősködött annak idején?

– Nem, ugyanis volt társaim, Zakariás Zalán, Dávid Péter, Fehérvári Péter, Skovrán Tünde és sokan mások rögtön az érettségi után bejutottak a színire.

– Milyenek voltak az egyetemi évek ezúttal Kolozsváron?

– Éppen a napokban beszélgettünk a párommal arról, milyenek is voltak az egyetemi évek. Érdekes, nekem sok minden kiesett azóta az emlékezetemből, de az biztos, hogy rengeteg munka volt. Reggeltől estig bent voltunk az egyetemen, nem volt sem szombatunk, sem vasárnapunk. Nem volt egy bohém társaság, persze benne voltunk mi is mindenben, ami egy egyetemistától úgymond elvárható. Komolyan vettük az egyetemet, legfőképp ez töltötte ki az időnket.

– Az egyetem elvégzése után a kolozsvári színházhoz került. Ez hogyan történt?

– Másodéves korunkban statisztáltunk a Kék csodatorta című darabban. Nekem már akkor megtetszett az itteni hangulat, a stílus, és egyik célom lett, hogy ide kerüljek. Olyant is mondtam, ha nem maradhatok Kolozsváron, talán a pályát is elhagyom. Nem azért, mert más színházakban nem lenne lehetőség, vagy máshol rosszabb lenne, hanem mert egyszerűen eldöntöttem, hogy ennél a társulatnál szeretném folytatni. Negyedév végén megkerestem Tompa Gábor igazgatót, elmondtam, mik a terveim, ő pedig azt mondta, következő év elején alkalmaz. Kivártam, fél évig munkanélküli voltam, majd 2008 januárjától a kolozsvári színház alkalmazottja lettem.

– Komolyan gondolta, hogy ha nem sikerül itt maradnia, elhagyja a pályát? Mihez kezdett volna?

– Volt abban a kijelentésben némi túlzás is. De, valószínűleg ha nem maradok Kolozsváron, külföldön próbáltam volna szerencsét. Nagyon szeretek zenélni, énekelni, azt hiszem, inkább arrafele mozdultam volna.

– Évfolyamtársai közül mindenki el tudott helyezkedni a pályán?

– A tízből kilencről tudom, hogy elhelyezkedett, egy kollégáról nem tudok semmit, ő valószínűleg mással foglalkozik.

– Hogyan fogadta a társulat, mit talált itt?

– Egészen más alkalmazottként dolgozni, mint főiskolásként vagy külsősként statisztálni. Vannak bizonyos elvárások, amelyeknek egy színésznek meg kell felelnie, ugyanakkor nekünk is vannak elvárásaink. Ha ezt a kettőt sikerül egyeztetni, akkor igazán jól érezheti magát az ember. Ismertem a társulatot, és ők is ismertek engem, így nem volt nehéz a beilleszkedés. Nem kellett a nulláról kezdenem, volt némi tapasztalatom, és ez sokat segített, hogy megtaláljam a helyem.

– Sokan mondják, szakemberek, rendezők, színészek, hogy a kolozsvári társulat jelenleg a legjobb az országban. Nem illetődött meg, nem félt az elején?

– Éppen a felsoroltak miatt akartam idekerülni. Itt rengeteget tanulhat az ember színészként, van szerencsénk olyan rendezőkkel együtt dolgozni, akikkel más színházaknál nem biztos, hogy lenne lehetőség. Nagyon sokat lehet tanulni a kollégáktól, és már e színház története is súllyal bír, állandó fejlődésre késztet.

– Ön olyan színész, akit szinte lehetetlen beskatulyázni. Viszonylag rövid idő alatt sok előadásban, szerepben és műfajban bizonyított. Ezek után van szerepálma?

– Szerepálom – ezen én is sokat gondolkodtam, ugyanis tudtam, hogy egyszer meg fogják kérdezni. Úgy igazából nincs, de talán egyszer nagyon szívesen eljátszanám Claudiust a Hamletből. De jöhet bármi...

– Viszonylag hamar jöttek a főszerepek, a sikerek. Hogyan élte meg?

– A siker engem továbblépésre késztet. Egy-két főszerep eljátszása után azt érzem, hogy valamivel – nem tudom mivel – több vagyok színészileg, emberileg. Valami hozzáadódott a személyiségemhez, és ez jólesik. Ezt az érzést megpróbálom fokozni azzal, hogy egyre többet és többet akarjak magamnak. Ha sikeres az a bizonyos főszerep, ha nem, lehet tanulni belőle, hiszen a kudarcból is sok mindent tanulhatunk – lehet többet, mint a sikerből. Le kell szűrni azokat a dolgokat, melyek hasznára válhatnak egy színésznek.

– Hogyan találta meg önt az opera?

– Meghallgatás volt az opera férfikarának az öltözőjében a Báthory Erzsébet musical egyik szerepére. Egyik kedves kollégám, Laczkó Vass Róbert, aki már régóta vendége az operának, ajánlotta, menjek el, és énekeljek valamit. Előbb ódzkodtam a dologtól, de ő annyira bíztatott, hogy végül rávettem magamat. Meg is kaptam a szerepet, én lettem Caravaggio a Báthoryban. Megnyílt egy kapu, és most már hál’ Istennek folyamatosan hívnak.

– Emlékezetes volt a beugrása a nagysikerű Valahol Európában című musicalben. Hogyan csöppent bele az előadásba?

– A próbafolyamat megkezdése előtt két-két és fél hónappal megkeresett Béres László rendező, hogy elvállalnám-e a Hosszú szerepét. Szívesen elválltam volna, de kiderült, hogy a színház ugyanakkor fogja próbálni a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot, melyben szintén főszerepet játszottam. Elég nehéz lett volna két főszerepet egyszerre eljátszani, így az opera egy másik művészt kért fel. A bemutató előtt két héttel az illető visszalépett, az opera vezetősége pedig felhívott kétségbeesetten, hogy nem tudnám-e mégis elvállalni. Természetesen igent mondtam, a színházban a próbák éppen szüneteltek egy turné miatt, így egy hét alatt sikerült átvennem a szerepet. Szerencsésen lezajlott a bemutató, azóta is telt házzal játsszuk a Valahol Európábant. A gyerekeknek is sokat köszönhetek, hogy ilyen hamar és jól sikerül eljátszom a szerepet. Amikor én elkezdtem, ők már nagyjából készen voltak a szerepükkel, és láttam, milyen lelkesen, őszintén és odaadóan teszik a dolgukat. Úgy gondoltam, ha éjjel-nappal kell dolgoznom, a gyerekek akkor is megérdemlik azt, hogy az előadás meglegyen. Csodálatos élmény volt, talán az egyik legmeghatározóbb színészi éveim során.

– Úgy gondolom, színháztörténeti eseménynek számít, hogy egyik este az opera bemutatóján játszott főszerepet, másnap este pedig a színházban mutatkozott be ugyancsak főszerepben. Hogy lehet ezt megtenni úgy, hogy az ember ne kerüljön tudathasadásos állapotba?

– Ha az ember szeret valamit, megpróbálja a legjobbat kihozni magából, megfelelő mértékben koncentrál, figyel, és akkor sikerül.

– A zene hogyan gyűrűzött be az életébe?

– Zeneiskolába jártam, első osztálytól harmadikig hegedültem is, amit nagyon nem szerettem. Harmadik végén meg is buktam a hangszerből. Negyediktől nem kellett hegedülnöm, és ettől nagyon boldog voltam...Utána átkerültem egy másik iskolába, kilencedikben pedig bekerültem a Mikes líceum kórusába. Nagyjából akkor kezdtem gitározni is, autodidakta módon tanultam meg. Most már két együttesben is zenélek: a színház zenekarában, és nemrég alapítottunk egy másik együttest is, amellyel hamarosan szeretnénk bemutatkozni a nagyközönség előtt is. A zene most már folyamatosan jelen van az életemben, és ennek nagyon örvendek.

Farkas Loránd
Sepsiszentgyörgyön született 1982. szeptember 5-én. 1997–2001 között a szentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum diákja volt. Érettségi után bejutott a Ion Mincu Tudományegyetem építészmérnöki szakára Bukarestben. 2003-tól 2007-ig a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színész szakára járt Kolozsvárott. Osztályvezető tanára Szilágyi-Palkó Csaba volt.  2007 januárjától a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja.

– Az Interferenciák fesztivál idei címe A test történetei volt. Ön szerint a mozgásszínházi, a stúdióelőadások, a hagyományossal szakító produkciók átveszik a klasszikusnak mondott színház helyét?

–  Úgy gondolom, mind a kettőre szükség van. A klasszikusan megjelenített drámákra, előadásokra mindig is szükség lesz. Ugyanakkor nyitni kell egy új színházi stílus felé is, amely stúdiószerű, minimalista, ahol a néző közelsége az egyik döntő tényező. Sokszínházba járó embernek idegen lehet, de színészként állítom, sokkal emberközelibb tud lenni amiatt, hogy elveszíti azt a bizonyos teatralitását, amit egy nagyszínpadi klasszikus darab megkíván. Amikor a néző ott van fél méterre a színésztől, rendesen érződik a befogadó energia, az, hogy mennyire működik vagy nem működika dolog, és ez egy előadónak és az előadásnak nagyon sokat jelent, sokat segíthet is.

– Ha eltűnne a színház a Föld színéről, mihez kezdene?

–Teniszeznék. Nagyon szeretem...

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.