Hitvesi szeretet sorokba öntve

Csermák Zoltán 2016. október 22., 16:47

Véletlen nyomán került elő egy első világháborús levelezés. A szécsiszent­lászlói Jankó Zsigmond és felesége, Matild négyszáz levele páratlan forrásként szolgál a kutatóknak és a helytörténészeknek egyaránt. A szép nyelvezetű írások kötetbe rendezése és kiadása a legkisebb magyar közösség, a muravidékiek keze munkáját dicséri.

Hitvesi szeretet sorokba öntve
galéria

„Szeretett kedves feleségem! Kívánom a jó Istentől, hogy ezen soraim a legjobb és legfrissebb egészségben találjanak fel mindnyájatokat, szülőinkkel együtt. Hála Isten, én is megvagyok közönségesen, amit neked is szerető szívemből kívánok” – kezdődik Jankó Zsigmond honvéd levele, amit 1916. augusztus 25-én, éppen száz éve adott fel a pilseni hospitálban.

Az évszázados relikvia egy a 400 postai küldeményből, amelyet egy fronton harcoló muravidéki kiskatona és felesége, Matild váltott egymással. Balla Tibor történész, az első világháború szakavatott kutatója mennyiségében és forrásértékében is kiemelkedőnek nevezi az anyagot.

Pedig a véletlen segített a páratlan levélköteg megtalálásában: 1999-ben egy nemzetközi levéltári kutatótábor önkéntesei egy félig összedőlt házban bukkantak rá. „Szentlászlón, az egykori Szécsiszentlászlón a falusiak hívták fel figyelmünket egy romos, elhagyatott házra – emlékezik Tátrai Ágnes, a Muravidéki Rádió egykori újságírója. – Bajzik Zsolt, a Vas Megyei Levéltár volt munkatársa testi épségének kockáztatásával ment be az összedőlésre ítélt épületbe, s két nejlonszatyorban hozta ki az írott kincseket. Akkor még nem mértük fel a lelet jelentőségét, Söveges Lipovšek Gordana levéltáros szakavatott munkája nyomán vált a kutatók és az egyszerű olvasók számára is érdekessé.”

Hála a lelkes ifjaknak, a könyv valóban letehetetlen. A majd’ négyszáz oldal a nagy háború valós metszete, s egyben a hitvesi szeretet szép példája. Mai, a hűséget háttérbe szorító korunkban, az internetes levelezés világában talán sokan nem is érthetik az érzelemdús sorokat. Akik viszont értik, azoknak javára szolgál. A fronton harcolót a négyéves távolléte alatt csak ritkán engedték haza, de ezek az együttlétek új erőt adtak a bakának. Minden levélből kihallatszik a másik feltétlen szeretete. Sokszor Zsiga ceruzája érzéki területre is tévedt: „sokszor úgy álmodom, mintha szépen csókolódnánk”. Máshol egész oldalon osztotta meg ábrándjait: „álmaimban folyton veled szerelmeskedem… ajkaink szerelmesen csókolódtak és kebleink szerelmesen egymáshoz simultak.” Természetesen az otthonról érkező hírek más emóciókat is kiváltottak, a féltékenység a sebesülése után támadt fel a férfiban. „A szabadságosok beszéltek, hogy az ő falujukban hogyan tesznek az asszonyok, kiknek a férjeik a harctéren a hazáért küzdenek, s véreznek.” A zöldszemű szörny felbukkanását az asszonyka is érezte, s nem győzte elégszer papírra vetni: „azt nem bírnám megtenni sose én, hogy hozzád hűtlen lennék.”

Néha kedvesen csipkelődtek: „azt kérded, mennyi a lénung (illetmény) a harctéren egy napra. Én megírom, de attól félek, talán te is be akarsz állni katonának… Ha beállsz, és valahol ottveszel, mi lesz énbelőlem a háború után?” Máshol a feleségét gondolatban összeboronálta egy hadifogollyal, s ezen jót kacagott magában.

A levelek magas száma a magányból is eredt, a fiatalasszony a férje szüleivel nem volt túl jóban, erre Matild sokszor célzott, egy-két alkalommal ki is fakadt. A faluból behívottak gyakran kerültek szóba, Zsiga a szabadságra menőket igencsak irigyelte, az elesetteket pedig őszintén sajnálta. A kis közösség életéből megismerhetjük a leveleket titokban felbontó postáskisasszonyt, a rekvirálókat, a jegyzőt, aki ugyan elfogadta a pénzt a szabadságolási kérvény megszerkesztéséért, de nem biztatta semmivel a fronton lévőt. Egy bűnténynek is tanúi lehetünk, a szülők kamráját „cuffolta” meg egy ismeretlen, akinek kilétét – a levelekből ítélve – mégis mindenki tudta.

A katona sokat írt az árakról. Megtudhatjuk, hogy Pilsenben a fonnyadt alma kilója két korona, s ezért az árért tíz korsó sört lehetett kapni. Figyelmes férjként szerette volna meglepni asszonyát szép ruhaanyaggal, így gyakran váltottak szót a végvásznak hazai és kinti áráról. A családfő gondosan számon tartotta, hány tábori levelezőlapja van még, megírta feleségének, mikor kell bélyeget tenni a levélre, s mikor nem. A távollévő Szentlászlóról gyakran kapott hírt az állateladásokról, vételekről, a magasba szökő árakról, a hiányról. A garast garasra rakó levelezők a háború végén gyakran írtak a háborús kölcsönökről, amibe nagyon sok pénzt fektettek. Szomorú rágondolni, hogy a fiataloknak valószínűleg így ment el az összes megtakarított pénze.

Az ünnepeket is szívesen említette a kiskatona. A karácsonyi ajándékokat, az ünnepi étkeket részletesen felsorolta, beszámolt a misékről, istentiszteletekről, s egy gyónás élményéről is.

Zsiga nem épített légvárakat: őszintén írta le háborúval kapcsolatos gondolatait. Nem osztotta a hadvezetés optimizmusát, az egyszerű katona szemszögéből – de mélységes hazaszeretettel tálalta valós megérzéseit. A lapokat gyakran csonkítja meg a cenzúra tintája, ezt a fronton harcoló is tudta, így őszintébben csak a kórházban vagy a hazatérőkkel küldött levelekben fogalmazott. Nagyon ritkán panaszkodott, ez talán jó természetéből, s ifjú neje kíméléséből fakadt.

A sorrendbe szedett postából némi fény vetődik a monarchia egykori orvosi ellátására is. Meglepő, hogy a fronton lévő némi megfázással fél évig gyógyult több kórházban, s mikor 1916 februárjában egy könnyebb sérülést szenvedett, invalidusként kilenc hónapig volt távol a vérzivatartól. Ebben szerepet játszott sok orvos rokonszenve, s a kiskatona túlélési praktikái is.

A román frontról küldött üzenetekben gyakran olvashatunk az orosz katonákkal való fraternizálásról is, vagy hallgatólagosan nem lőttek egymásra, vagy akár össze is jártak. A Szeret (Duna mellékfolyója) partján gyakran együtt is horgásztak a muszkákkal.

A papírra vetett szavakat a nyelvészek is élvezhetik, a sür­ven (gyakran), sindü (tetőcserép), kiszle (láda), smarnica szőlő (noha szőlő) az egykori muravidéki beszédet idézik. Mindkét író megadta a módját a levél formájának, a bő üdvözlést, és elköszönést egyikük sem hagyta ki.

A hazatérő honvéd további sorsáról is tudunk, életük balladaszerű. Matildot fiatalon, 32 éves korában ragadta el a halál, s ezt a tragédiát a férje sohasem tudta kiheverni; később sem nősült meg. Elek fiuk szerencsétlenül alapított családot: a javaikat eltékozló alkoholista felesége mellett tengődött. A levélíró özvegyembernek csak az emlékei maradhattak meg, sokszor vehette kezébe az augusztus 25-én kelt levelet, s elmerenghetett a záró mondatain: „rólam most a legcsekélyebbet se aggódj. Közönséges helyzetben vagyok, bár nem a legjobb, de elég tűrhető. Most zárom soraim. Isten veled és velem. Maradok a régi, forrón szerető, számtalanszor csókoló Zsigád.”

A Vágyakozás a lövészárkokból című kötet Lendván látott napvilágot.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.