Pszichológus szemmel a szenvedésről

Nánó Csaba 2016. október 16., 20:37

Napjainkban egyre több a daganatos megbetegedés. A rák nem csupán a testet, de a lelket is rendkívüli módon megviseli. Tasnádi Mária pszichoterapeutával többek között arról beszélgettünk, hol és mikor kérjen pszichológustól segítséget a beteg.

Pszichológus szemmel a szenvedésről
galéria


– Sok szó esik arról, hogy a rákos betegnek nemcsak onkológusra, de pszichológusra is szüksége lenne, hiszen a diagnózis lelkileg és szellemileg is letaglózza a beteget. A tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy ezt a fajta segítséget éppen a kórházakban nem kapja meg a páciens. Mi lehet ennek az oka?

– A daganatos beteg a legtöbb esetben nem lelki beteg. Történt vele egy olyan esemény, ami miatt szüksége lehet pszichológusra. A kórházakban ez valóban nehézkesen működik. Egyrészt kevés a szakember. De tudjuk azt is, hogy a kulturális és a társadalmi megítélése annak, hogy pszichológushoz forduljunk, még mindig nem pozitív. Gyakran hallani a betegtől, hogy „igaz, rákos vagyok, de az eszem még a helyén van”. A nagy áttörést abban látnám, ha társadalmi szinten változna a hozzáállás, vagyis a beteg rájönne, hogy a segítségkérés nem szégyen. Ugyanakkor nagyon kevés, államilag fizetett pszichológus dolgozik onkológiai kórházakban.

– Mikor érdemes pszichológushoz fordulni?

– Vannak veszélyeztető tényezők, ilyen a fiatal életkor. Vagy, ha a társas támogatás hiányos. Sokszoros trauma, ha például valakinek meghal a hozzátartozója, ő pedig megbetegszik. A diagnózis közlése, a rossz prognózis szintén trauma. Fontos szempont, hogy a betegséghez hogyan tud alkalmazkodni az egyén. Vannak, akik a kezeléshez jól alkalmazkodnak, de például a kezelés ideje alatt vagy a megváltoztatásával beállhat egy krízishelyzet, amikor szükség lehet a pszichológus segítségére. Ha az ember a rák diagnózisával szembesül, legalább egy beszélgetés erejéig vegye fel segítő szakemberrel a kapcsolatot. A segítség többféle formában jöhet szóba. Ilyen a tanácsadás, a pszichoedukáció. De amikor például a diagnózis utáni sokk döntésképtelenséghez vezet, vagy megijed a beteg a kezeléstől – műtét, kemoterápia, sugárkezelés –, és azt elutasítja, már krízisintervenció szükséges. Lehetséges, hogy a beteg fejében irracionális hiedelmek vannak a kezeléssel kapcsolatban, amiket le lehet bontani. A daganatos betegek körében ugyanakkor nagy az öngyilkosság veszélye. Ilyen esetben is beszélhetünk krízisintervencióról. A daganatos betegek között van még egy csoport, amelynél az előzményekben, a betegség előtt már előfordult pszichés megbetegedés: depresszió, pánikzavar vagy egyéb. Ilyenkor mindenképpen szükséges a pszichológus segítsége.

– A pszichológust manapság is az elmebaj gyógyításával azonosítják. Mi a különbség egy onkológiai pszichológus és egy hagyományos értelemben vett pszichológus között?

– Az onkopszichológusok képzése csak mostanában kezdődött el Erdélyben. Külföldön az 1960-as évektől kezdődően beszélhetünk onkopszichológiáról, sőt az onkopszichológus szakembereknek nemzetközi társaságuk is van. A hagyományos pszichoterápiában a beteg általában motivált a változásra, a szenvedése viszi a terapeutához. Az onkológián dolgozó pszichológusnak sok esetben fel kell ébresztenie a motivációt a betegben. Egy kórházban a pszichológusnak kórházi ágy mellett kell dolgoznia az orvosi személyzettel együttműködve. Itt viszont azzal is meg kell küzdenie, hogy beépüljön a csapatba, hogy a személyzet befogadja. Az egészségügyi személyzet sokszor lekezelően viszonyul a munkájához, úgy gondolják, a pszichológus „csak” beszélget. Pedig a beszélgetések mögött sok minden húzódik meg. A hozzátartozók – akármilyen szeretők és jót akarók is legyenek – nem mindig tudják megadni azt az érzelmi támaszt, amire a betegnek szüksége van. A hozzátartozó sokszor annyira beáll arra, hogy a beteget meg kell menteni és meg kell gyógyítani, vagy mindentől védeni kell, hogy nem tudja fogadni a beteg negatív érzelmi kitöréseit.

Tasnádi Mária
Szék községben született, családjával Kolozsváron él. Pszichológiai alapképzést és mentálhigiéné mesteri képzést végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. A romániai Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület kereteiben pszichoterapeuta képzésben részesült. A Romániai Pszichológus Kamara tagja. Az Alternatíva Egyesület a Leukémiás Betegekért elnevezésű, daganatos betegeket segítő szervezet elnöke, fő feladata a daganatos betegek pszichoszociális támogatása. Pszichoterapeutaként is dolgozik.

– A daganatos megbetegedéseket a legtöbb ember a halállal asszociálja. Amikor valaki megkapja a diagnózist, előjön a halálfélelem. Ezt a helyzetet hogyan lehet kezelni?

– Ez a társadalmi hozzáállás plusz teher lehet a beteg számára. Napjainkban egyre több a daganatos betegséget túlélő személy, de sok esetben azonban bekövetkezik a halál. Elengedhetetlen a nyílt, őszinte kommunikáció a család, a szakember részéről. A mi társadalmunkban kerüljük a témát, annak ellenére, hogy a daganatot a halállal társítjuk. A hetvenes években a daganatos betegeknek kidolgozott Simonton-program olyan gyakorlatot is tartalmaz, amikor a halálfélelem, a visszaesés témája kerül feldolgozásra. Segítőként rá kell hangolódni arra, mennyit akar tudni vagy hallani a beteg erről a témáról. Aki nem kész rá, arra nem lehet ajtóstól rárontani.

– Egyre többet hallani a pozitív hozzáállásról. Daganatos betegek esetében ez mennyire számít a gyó­gyulás folyamatában?

– Annak a fajta pozitív hozzáállásnak a hangoztatása, ami a köztudatba beépült, és mindenhol hallani róla, bűntudatkeltő lehet, mert mintegy megmondja a betegnek, hogyan kellene reagálnia. A beteg természetes reakciója a diagnózis után, hogy szomorú, elkeseredett, félelmei vannak a jövőt illetően. Ez nem baj, csak ne ragadjon bele a negatív állapotba, tudjon alkalmazkodni a történtekhez. Nem tartom jónak, ha kívülről valaki ebben a nehéz helyzetben „nagyokos módjára” ráerőlteti a betegre a pozitív gondolkodást. A már említett Simonton-program szerint az a pozitív gondolkodás, ha azon töröm a fejem, ami van, és nem azon, ami nincs. Vagyis belátja a beteg, hogy van egy daganatos betegsége, de vannak gyógyszerek, vannak lehetőségei a túléléshez. A pszichológus célja a lelki egyensúly megteremtésének a segítése, nem a betegség meggyógyítása. A különféle lelki támogatásokkal indirekt módon elősegíthetjük a túlélést, hiszen a szakirodalom a rák diagnosztizálásának pillanatától túlélőnek tekinti a daganatos beteget élete végéig. A szorongás, a depresszió következményei – nem sportolok, nem táplálkozom egészségesen stb. – lerövidíthetik ezt az időszakot. A negatív lelki folyamatoknak az immunrendszerre gyakorolt hatása ugyancsak kihathat egészségünk állapotára. Belülről kell jönnie a pozitív alkalmazkodásnak, a belső kontrollérzet kialakulásának, nem attól, hogy valaki közhelyszerűen ismételgeti. Tény, hogy a túlzott szorongás, a tehetetlenségérzéssel megélt reménytelenség rossz kihatással van a betegre, az elfojtott negatív érzelmek szintén. Az aktív részvétel, a küzdő típusú stratégia előnyt jelent, de a tapasztalat azt mutatja, hogy az a hozzáállás is jó, amikor a beteg megtesz ugyan mindent a gyógyulás érdekében, de nem tölti ki mindennapjait a betegséggel való foglalkozás, inkább megpróbálja élni a régi, betegség előtti életét. A betegséggel való megküzdést, a lelki egyensúlyt, a stressz kezelését segíthetik a különböző relaxációs módszerek is, amelyek ma már egyre elterjedtebbek a pszichoonkológiában.

– A diagnózissal való szembesülés járhat személyiségváltozással?

– A traumatikus élmény hatására később kialakulhat poszttraumás stresszzavar mint negatív pszichés következmény. De a szakirodalom leírja a poszttraumás növekedést is, mint a trauma hatására bekövetkező pozitív változást, személyiségfejlődést, amikor valaki a betegség hatására ráébred például arra, hogy menyire fontosak emberi kapcsolatai. Válthat ilyenkor valaki szakmát, fejlődhet a spiritualitás területén, mások az életet jobban értékelik, megváltoznak a prioritások. A daganatos betegségnek vannak krízispontjai: a diagnózis közlése, a kezelés elkezdése, ennek esetleges megváltoztatása, a betegség előrehaladása. Paradox módon a beteg „visszagyógyulása” a társdalomba is nehéz helyzet lehet. Ilyenkor segítséget kell kérni, hiszen ez nem jelent gyengeséget, a segítségkérés a felnőtt személyiségének az érettségét bizonyítja. A betegség után jelentkezhet még például a Damoklész kardja szindróma, amikor az ember állandóan szorong, készenléti állapotban él, hogy betegsége kiújulhat, és emiatt akadályozott az életvitele.

– Sokszor halljuk, hogy minden betegségnek lelki oka van. Mennyire predesztinált egy bizonyos személyiség arra, hogy daganatos beteg legyen?

– Régebbi kutatások utalnak arra, hogy a C személyiségtípus hajlamosabb a rákra: az önfeláldozó, az önmagát mindig háttérbe szorító típus. De ezek az eredmények ismételten nem igazolódtak be, és saját tapasztalatom is az, hogy ezt nem lehet egyértelműen kimondani, hisz különböző személyiségtípusok betegednek meg. Az, hogy kizárólag lelki okok váltanának ki daganatos betegséget, nem bizonyított a szakirodalomban.

– Beszélni kell róla, vagy csendben szenvedni?

– Mindenki másképp reagál a betegségre. Tiszteletben kell tartani, ha valaki nem beszél róla. A szakirodalom és a tapasztalat a nyílt, őszinte kommunikációt ajánlja. Mivel a félelem a daganatos betegséggel szemben bennünk van, társadalmi szinten sem kezeljük mindig jól ezt a problémát. A legfontosabb, hogy a beteg emberi méltóságát megőrizhesse bármilyen körülmények között, s ehhez az onkológia területén dolgozó szakemberek és a beteg hozzátartozói nagy segítséget nyújthatnak együttérző és támogató viszonyulásukkal.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.