Mítosz-e a jó tanár?

Marczy Adél 2014. október 25., 18:24

„Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket. A tanterv nagyon fontos, új ismeretanyag, de a melegség életfeltétel a sarjadó növény és a gyermeki lélek számára.” (Carl Gustav Jung)

Mítosz-e a jó tanár?
galéria


Egy vallomással indítok: nem hiszek a tekintélyelvű tanításban, ahogy a tanárok félisten-státuszában sem. Megterhelő egy ilyen szerepet betölteni… Gyakorlatilag felérhet egy elnyújtott kivégzéssel annak, aki ezt játssza. A szereppel azonosuló pedagógus elfelejti esendő emberi önmagát, ami folyamatos belső és külső konfliktusok áradatában tartja őt. Hiszek azonban a nagyszerű emberekben, akik kellő szakmai tudással rendelkezve lényükkel kísérnek, szikrákat izzítva a diákokban. Szerények mind oktatóként, mind magánemberként, és derűjüket nem teszik függővé az anyagi vagy politikai környezet időjárásától.

 

Mitől válik valaki „jó” tanárrá? Félretéve a minősítést, gondoljunk csak bele, kit tudnánk igazából követni: azt, aki szorongva ragaszkodik csupán az adminisztrációhoz, aki félemlítéssel követeli, hogy megfeleljünk elvárásainak, vagy azt, aki kapukat tár elénk, megmozgatva kíváncsiságunkat?

A neurológiai tanulmányok igazolják, hogy az, ami érdekes, fejleszti a hajlandóságot, hogy figyelmet fordítsunk az adott témára, valamint hogy több ismeretet fogadjunk be és alaposabban elsajátítsuk azt. Az egyik kulcs tehát érdekeltté tenni a tanulót. Az eszközök között a képi módszerek mellett a hang és mozgás is meghatározó. Minél több érzékszerv hangolódik a folyamatra, annál jobban képessé teszi a friss információ beágyazódását. A könnyedség mindig a tanár kreativitásából ered, mely által megcsillantja az összefüggések lehetőségeit tanulói számára, beindítva saját leleményességüket is.

A másik kulcs a mindent integráló emberi tényező. Alapja annak a kapcsolódásnak mely mind érzelmileg, mind mentálisan teszi társsá a mentort a tanítvánnyal. Emberként mindnyájunknak vannak szükségleteink, erőforrásaink által pedig pótolni tudjuk hiányosságainkat, és új lehetőségeket, megoldásokat keresünk. Amennyiben önbecsülésünk nem gátol bennünket, nyíltak és rugalmasak vagyunk, és ezt viselkedésünk is tükrözi.

A gyermekek azt tanulják, amit látnak. Utánoznak. Ha magatartásunk félelmet kelt vagy kellemetlen számukra, nem a mögötte való szándékot keresik, hanem azt, hogy mihamarabb viszszanyerjék biztonságérzetüket. Ez a leggyakoribb oka annak, hogy nem akarnak figyelni. A rongáló kritika meggátolja őket a tanulási cselekvésben. Helyette inkább ábrándoznak, csacsognak, vagy a játékban keresnek örömet. A kudarc félelme arra ösztönzi őket, hogy kevesebbel is beérjék, mint amire adottságaiknál fogva képesek lennének. Nevelőként felelősek vagyunk azért, hogy ez megváltozzon bennük, és ahogyan a negatív megoldást is megtanulták, úgy új szokásként elsajátíthatják a táplálóbb változást is. A gyengébb eredményeknél bátorítsunk, amit pedig szeretnénk, hogy ismételjenek, dicsérjük. Tegyük félre a bírálatot, ami csupán a maximalizmus illúziójából ered, és gátlásosságra, önhibáztatásra nevel, nem támogatva a kiválóságra való törekvést. A legapróbb pozitív cselekvést is erősítsük visszajelzésünkkel, mert azzal formáljuk és erősítjük önbecsülésüket!

Amikor mélyen önmagunkba nézünk, a gyermeki sebezhetőséget is megtaláljuk. Ott lapul, mint egy árnyék, elrejtve a világ szemétől. Ha úgy nőttünk fel, hogy a környezetünk büntetéssel és kritikával igyekezett növelni eredményességünket (és ki ne tapasztalt volna hasonlót?), akkor jól ismerjük a szégyent, mely lefagyasztott, hogy merjünk. Bátorság kell, hogy kiragadjunk a kishitűség szorításából. Karoljuk át a gyermekeket, merjük átérezni önsajnálatukat, ami olykor visszahúzódóvá, máskor agresszívvá teszi őket. Ne várjunk addig, míg érdektelenné lesznek! Valahol minden felnőtt tanít, és egyben gyógyít jelenlétével. A gyógyítás mindig öngyógyítás is. Régről hozott kisebb-nagyobb sérüléseket hordozunk, és nem mindig merünk szembenézni velük. Azok a múltunk egyik szeletét jelentik, amelyet ha elfogadunk, már nem kísérthet többé. Felülírhatjuk azzal, hogy hiszünk magunkban, és abban, hogy elég bátorsággal bírunk, hogy megbocsássuk magunknak egykori tehetetlenségeinket. Mert a bennünk élő kisgyerek is szerető elfogadásra, figyelemre és buzdításra vágyik, ahogy a mai diákok is. Ez az egyetlen olyan csoda, amivel az emberi lény fejlődőképessé tud lenni!

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.