Kés, villa, olló

Sikó-Barabási Eszter 2014. április 11., 18:34
Kés, villa, olló
galéria

Már gyermekünk születése után pár hónappal mindent megteszünk azért, hogy a világot másnak láttassuk vele, mint amilyen. Régen a csipkebokrokra nem húztak nejlon bugyit, mégsem sebesítették meg magukat csetlő-botló elődeink. Most a legtöbb olyan lakásban, ahol kisgyerekek vannak, több a sarokvédő, mint a bútor. Gyerekeink mégis kékre-zöldre totyogják kis testüket. De ami az övé, az övé – a sarokvédő valóban hasznos holmi: a sarkoknak soha semmi bajuk nem történik. A sarokvédők, a járókák, a babahámok (gyeplővel) még csak az enyhébb vétkeink, amit gyermekeink harmonikus fejlődése ellen elkövethetünk.

„Kés, villa, olló nem gyermek kezébe való!” – szajkózzuk a nagyanyáink által jóváhagyott frázist. Jó, de akkor mi való a gyermekkézbe? Mitől ügyesedik, fejlődik önbizalma? A kis lézerfényű sugárpisztolykától vagy a jujrózsaszín lilahajú póniimitációtól? Vagy inkább az anyja mobiltelefonjától, vagy a távirányítót matatva? Ó, igen. Régen a pelenkabugyorban maximum mörcisort találhattunk, de most a lehetőségek szinte korlátlanok. Torkosabb bébiknél akár az ENTER gombja is előkerülhet mindenki legnagyobb örömére...

„Milyen jól rajzol a fiam (paint programban)! Ó, de ügyesen bánik az egérrel, nézd, mennyi zombit kicsinált már. S ha látnád, hogy a tabletten hogy feji a tehenet!” – ragyog fel a szülők szeme. Arról nem szól a fáma, hogy a giliszta nem sokáig bírta a kölök markában, s hogy a macska is kipróbált már néhány simogatási-fokozatot.

„Fúj, dobd el, kakás!” – bukik ki belőlünk diszkrét kézresuppintással, amikor a gyermekünk kincset talál a földön. De nem csak olyankor. Akkor is, ha az orrát piszkálja, ha a nemi szervét vizsgálgatja, ami pont jó arra, hogy torzult testképe alakulhasson ki. És elegendő ahhoz is, hogy még iskolás korában is velünk töröltesse a fenekét.

„Kakás, caca, kakasmitescéhá!” – visít fel fejhangon világszerte több ezer anyuka akkor is, amikor porontya magába önti az első marék homokot. Érdekes, olyankor nem mondjuk, hogy jujkakás, amikor a hosszúkás rózsaszínű műanyagot elé tesszük. Ehelyett azt mondjuk, hogy jó étvágyat, edd meg a virslit! De a legnagyobb vétkünk, amikor az életet úgy tárjuk gyermekünk elé, mint az ezeregy veszély otthonát. Harcosokká képezzük ki őket. Hiszen küzdeniük kell a lázzal, a fájdalommal, a rossz fogakkal, a nyomelemek hiányával, a nyomelemek túltengésével, az iskolai stresszel, a pattanásokkal, a mindenhonnan kunkorodó szőrszálakkal, a zsírszövettel, a mosolyráncokkal, egyszóval ezzel az egész ellenséges világgal. Feszíteni, harckészültségben lenni. Még idejében nyeld le, kisfiam, a marslakó alakú mérget. Előzzük meg az emésztést! Micsodaaaa, nem akarod, hogy a hasad mosolyogjon?! Na azért! Gyorsan lapátold be ezt a piszkosszürke pépet. Most csudálatos dolog fog történni. Érzed már? Érzed, amint fél tucat Shakira-néni riszál a beledben?

Milyen felszabadító lenne, ha egy csapásra elfelejtenénk minden öröklött, belénk nevelt vagy csupán divatos tévhitet. Hagynánk, hogy gyermekeink maguktól álljanak lábra, fedezzék fel a világot. Késsel, villával, ollóval ismertetnénk őket, közben mondókáznánk, simogatnánk, bátorítanánk. A homokozóban arra gondolnánk, hogy minden homokszemcse immunerősítő. Nem befeszülni tanítanánk meg őket, nem védekezni, hanem ellazulni, érezni az univerzum lüktetését. Feküdni az élet taván és gyönyörködni a bárányfelhőkben.

És akkor talán mi sem úsznánk olyan kétségbeesetten, hiszen tudjuk, hogy mi a túlsó part köznapi neve... Nevelésünk így egyetlen csodálatos frázisban csúcsosodna: „gyermekem, ne túlélj, hanem élj!”

0 HOZZÁSZÓLÁS
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.