A mi szerelmünk más

Botházi Mária 2015. február 22., 12:16
A mi szerelmünk más
galéria

Most, hogy vége, talán nem ünneprontó kimondani: kevés dolog áll távolabb az erdélyi magyar néplélektől, mint a Valentin-nap. Hiába próbálják azt már huszonéve népszerűvé tenni lelkes középiskolai angoltanárnők, egyetemi diákegyesületek feltörekvő szervezetisei, a média kiégett dolgozói, akik a szerelemről is ugyanazon a hangon és szavakkal beszélnek, mint mondjuk a kínai rizstermesztés éves hozamának hatásairól a világgazdaságra. Hiába céloznak ránk a bolti vágykeltés fröccsöntött szerelmi nyilai, az édes, a puha, a vörös, a rózsaszín, a ragacsos import-amúr jó pénzért kínált tárgyi kifejezői. Nem és nem. Az erdélyi magyar szerelem ilyenkor lelombozódik, elkínzottan kényszereg és feszeng, mert nem tud rózsaszín szívecskelángocskákban lobogni, epres csokoládécskákban vörösleni. A kicsinyítő képzők távol állnak tőle, több, de persze kevesebb is mindennél.

Egyrészt a mi szerelmünk komoly dolog. Nálunk őrült héja-nász van az avaron és mélyen zeng a kietlen liget, minket beterít egymás hajába az alkony, az álom hullongó csöndje, legalábbis ezt mondják a költőink, és mi gyakran hiszünk a költőinknek. Mi szeretni befelé szeretünk, halkan, elvonulva a világtól és mégis egybeforrva a mindenséggel, mi hosszú ideig csak loptuk a csókot, a babánk ölébe hajtottuk le fejünk odakünn, és keseregve tekintettünk fel a csillagos nagy égre, ha nem jött össze a dolog. (Mindebből talán az is kiviláglik, hogy nálunk a szerelem nem kifejezetten februári.)

Másrészt e komolysághoz nem adatott nekünk valentinos könnyedség. (Persze sokat incselkedünk, de azt is másként, tanúnk rá a néphagyomány.) Mi érzéseinkben – ha sikerül megfogalmaznunk azokat – valahogyan magasztosak vagyunk, a lélek belső útjai, ha előbukkannak olykor, magashegyiek: nehezen elérhetők, megfoghatók és járhatók, gyakran mi sem ismerjük őket, zihálva kapkodunk levegő után, ha rajtuk haladnunk kell. És talán épp a csacska bohóság hiánya az, amiben kevesebb a mi szerelmünk a könnyen valentinozók szerelménél. Ők tudnak önfeledten belehuppanni a rózsaszín és hirtelenpiros habokba, nem átallanak víg csókokban nyilvánosan összeforrni, plüssmacik között szépelegnek szerelmesen, de szerelemtelenül is akár.

Eközben közülünk sokan leginkább a pályaszélről figyelnek, és ha bele is rángatják őket a játékba, türelmetlenül várják annak a végét, mert számukra az egész nevetséges, kényszerű, kényelmetlen. A felnőtt erdélyi magyarok nem kis hányada a falvédőn összeforró galambok képe mellett megannyi elfojtást hordoz magában: gyakran alkohol- és anyagi gondokkal küzdő szülők vergődését, fásult szeretetlenségét, testi fenyítéseit, a társadalom rideg elvárásrendszerét, érzelmei, érzései elbagatellizálását, akár nevetség tárgyává tételét, szexualitása tabuként vagy egyenesen tiltásként kezelését. A felnőtt erdélyi magyarok nem kis hányadát inkább csak ellátták és szabályokhoz alakították, mintsem odafordulva, tényleges figyelemmel és melegséggel nevelték. Gyakran összeugrik a gyomor, izzad és remeg a kéz, nehezen formálódnak a félmondatok, végtelenre nyúlnak a csöndek, ha az érzéseket ki kell fejezni. És itt ne feltétlenül a szerelemre gondoljunk.

Mert a szerelem, az szerencsére olyan, hogy szinte magától is kifejeződik, ha eljő az idő (ami utána jön, azt gyakrabban kísérik a csöndek), és van rá befogadókészség. Abban, hogy szeret, de nem tudja kimutatni, mifelénk sem hihetünk, pedig sokszor milyen jó mentség volna. Mert ha szeret, azt érezzük, tudjuk nőként és férfiként is: akkor úgy villan a szem, úgy húzódik mosolyra a száj, úgy érződik a figyelem, a felénk fordulás, hogy feloldódni, ragyogni és egyedivé lényegülni tudunk benne. Csak éppen a mi szerelmünk valahogy egy kicsit más. Nem Valentin-napi.

 

1 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.