Kellemes reformációt

Szaporodó Kálvin-fejek jelzik a közösségi médiában aközelgő reformációt.   Egyébként Luther is, jó érzékkel, kora közösségi médiáját, felületét használta e tekintetben. Nevezetesen a templomajtót.

De persze nem a 95 tételt rögzítő kalapácsütéseken volt a hangsúly, nem a zajkeltésen, nem öncélú figyelemfelhíváson, hanem magán az üzeneten: a nevezetes 95 ponton. Ezért is válik hangsúlyossá a kérdés a Luther- és Kálvin-fejek korszakában, mi a jelen üzenete a reformációról? Van-e tartalom a díszes, frappáns logó mögött? Mert fontos, hogy ne süllyedjen a fesztivitás mocsarába ez az ünnep, ami a megújulásról szól, annak a lehetőségére figyelmeztetve, az Istennek van megújító kegyelme, amelyet az embernek nyújt.

A hangsúly nem azon van, amit a költő mond: „mindenkit meghívtak / mindenki ott volt / mindenki beszélt / mindenki tapsolt / mindenki evett / mindenki ivott / csak Isten hiányzott”. (Pataki István: Fesztív) Jó lenne, ha nem csak a gyorsétterem logójára hajazna a reformátor-kép. Ha az ünnep, sajtónyelven, tematizálni tudná a kor megfáradt emberét. Irányítani tekintetet és lelket – a jó pásztor felé.

Gyakran s egyre gyakrabban látogatok a pszichiátrián. Olyan embereket, akik tegnap még velünk énekelték a templomos énekeket, közösen szolgáltunk, de a jelenben legyűrte őket a deformáció ördöge. A deformáció pedig legfőbb bizonysága annak, milyen nagy szüksége van reformációra a kortárs embernek is.

Vagyis többre van szüksége, mint tisztelgő emlékezés. Neki magának, a saját életének van szüksége helyreállásra, igei megalapozásra, az Isten nyújtotta hűs forrásvízre. A jelenben nehéz terheit cipelő ember éhezi a reformáció üzenetét, mert megújulni akar. Mert menekülni akar kilátástalan helyzetéből. Ebben lehet számára erőforrás az Isten el nem fogyó, megújító kegyelme.

Amit a fesztivitás nem helyettesíthet.