Sevilla: Carmen és Figaro városa

Csermák Zoltán 2016. február 21., 13:24

Kevés város van a világon, amely annyira vonzotta volna az opera-szövegkönyvírókat, mint Sevilla. Az „operák operája”, Mozart Don Giovannija, a legnépszerűbb opera, a Carmen, a kitűnő vígopera, A sevillai borbély, a Figaro házassága és a Végzet hatalma cselekménye is az andalúz városban játszódik.

 

Sevilla: Carmen és Figaro városa
galéria
Fotó: Csermák Zoltán

Noha mára az autonóm közösség és a tartomány fővárosa 700 ezres lakosú metropolisszá fejlődött, mind a mai napig sokat megőrzött egykori bájából, amely az operaszerzőket is megihlette. Carmen alakját a francia író, Prosper Merimée álmodta meg, s e kisregény keltette fel George Bizet érdeklődését. A műben valóságos helyszínek is felbukkannak, a meseszövés szerint a férfinép a dohánygyár előtt várja a feldolgozóból érkező lányokat, s Don José, a fiatal tizedes ügyel a rendre. Egy csetepaté során szeret bele a szép cigánylányba, s a büszke katona rangját és régi kedvesét is feláldozza e szenvedélyért. Az opera végkifejlete a Sevillai Arénához kötődik. A nő szíve már a küzdőtéren harcoló torreádorért, Escamillóért dobog. A bejáratnál azonban régi szerelme állja útját. A férfi könyörög, a lány hajthatatlan. Mikor felhangzik a torreádort éltető tömeg üdvrivalgása, Don José leszúrja egykori kedvesét. A város szisztematikusan ápolja a szerzők által megrajzolt romantikus képet, az arénával szemben Carmen szobra tekint le szomorúan talapzatáról.

Felemelkedés és bukás

Sevilla virágzását Amerika felfedezésének köszönheti, az Újvilágból beáramló mérhetetlen tömegű áru elsőszámú elosztóközpontja lett. Nem véletlen, hogy a korábban említett dohánygyár Spanyolország egyik legnagyobb középülete volt, udvarán 400 öszvér fért el, termeiben tízezer munkás – főleg nő dolgozott –, s a tulajdonosok szociális juttatásként még kisdedóvót is működtettek. Sevilla a szárazföld belsejében nem volt kitéve az idegen hatalmak támadásának, s az apály-dagály jelenség miatt a Guadalquivir folyón a tengeri hajók is fel tudtak úszni. Természetesen ne gondoljunk itt mai méretű hajóóriásokra, hisz Kolumbusz hajója, a Santa Maria is egy közepes balatoni hajó méretének felelt meg. A város szerepe a 18. század elejéig tartott, ekkor már Sevilla kereskedelme lehanyatlott, a kotrások ellenére kikötője elhomokosodott, s az egyre nagyobb vízkiszorítású vitorlások már nem tudtak felhajózni a folyón. Szerepét a rivális Cadiz vette át.

Az Alcazar falai közt

Sevilla leghíresebb épülete az Alcazar, évezredek óta a település katonai bázisaként szolgált. Az egykori római tábor, a castrum helyén a 11. században a mórok építették fel erődrendszerüket. Az élet szépségeire fogékony arabok a békésebb időszakokban a zord falak között palotákat alakítottak ki. A reconquista háborúk során az épületegyüttes jelentős károkat szenvedett. Kegyetlen, avagy hívei szerint Igazságosztó I. Péternek köszönhető, hogy a felújítás során nem szakított a keleti hagyományokkal, s mozarab építészeinek köszönhetően a mudejar stílusjegy lett a meghatározó. A palotákat később is minden uralkodó a saját ízlésére formálta, így azok mai arculatán a spanyol építészet minden stíluskorszakának jegyei felfedezhetők.

1755. november 1-jén az Alcazar erősen megszenvedte a lisszaboni földrengést követő szökőárt, amely rövid időre Sevilla jelentős részét is vízzel borította. A történelemmel szembesül a látogató I. Péter palotájának fogadótermében. Itt található Alejo Fernandez oltárképe, a Tengerészek Madonnája. Ez a legkorábbi festmény Amerika felfedezéséről. A Szűz oltalma alatt látható Kolumbusz zászlóshajója, a Santa Maria, s a hódolók között maga a felfedező is ott térdepel imára kulcsolt kézzel.

A követek szalonja egykor I. Péter koronázó terme volt. Építtetőjének nem is titkolt célja az ide belépő elkápráztatása lehetett. A terem példa arra, hogy a keresztény hódítások után is tovább élt a mór kultúra a királyi udvarban. A falak gazdagon díszítettek, a fafaragványokkal ékesített mennyezeten áttörő fény sejtelmesen világítja meg a szalont.

A Hajadonok udvara volt az udvari élet szíve. Az árkádok védelmet nyújtottak a tűző nap ellen, az udvar közepére ültetett növények és a szökőkutak felfrissítették a levegőt. A kettős oszlopsort carrarai márványból faragták, a falakat gazdag csempeborítás díszíti. A pompás belső tér kialakítása a 14. századra nyúlik vissza, 1526-ban V. Károly és Portugál Izabella házassági ceremóniájára jelentősen átépítették. Noha a frigyet politikai szálak motiválták, igazi szerelmi házasság lett belőle, s mikor a német-római császárné ötödik gyermeke szülése közben meghalt, férje élete végéig gyászolta.

Az emeleti gótikus kápolna 1756-ban épült újjá, miután elődje az özönvíz alatt beomlott. Nevezetesek a falakat borító csempék, a szicíliai mester keze nyomán megelevenedik a természet, nyulak, szökőkutak, madarak népesítik be az imaházat.

A Kereszt udvar szintén az emeletről nyílik, egykor kétszintesre tervezték, a kerti utakon sétálók szakíthattak a lejjebb ültetett fák gyümölcseiből.

A palotához hét hektáros park tartozik. Gondozói nagy figyelmet fordítottak arra, hogy ritka növényekkel telepítsék be, így az Ó- és Újvilág legszebb virágai és bukszusai között andaloghattak a lakók és a vendégek. Az Alcazar egyébként az ifjúság körében is nagy népszerűségnek örvend, az esküvői párok hagyományosan a lakodalom előtt e csodás környezetben készíttetik el esküvői képeiket.

Hipermodernnel megismerni a múltat

A messze földön híres katedrális az Alcazar tőszomszédságában épült a főmecset helyén. A mór épületből csupán a minaretet, a Giraldát építették be harangtoronyként a templomba. Itt is a város hírnevéhez méltó Istenházát kívántak emelni, s a gyarmatbirodalomból beáramló számtalan kincs meg is teremtette az építkezés anyagi alapját. A Tengerek Szűz Máriája elnevezés is utal az egykori forrásra. A katedrális valóban lenyűgöző, hossza 116 méter, szélessége 76 méter, boltozatának magassága 56 méter. A Giralda magassága 97 méter. A római Szent Péter és a londoni Szent Pál katedrális után Európa harmadik legnagyobb temploma, de gótikában nincs nagyobb nála.

A városban a középkorban jelentős zsidó közösség élt. A mór háborúk után helyzetük fokozatosan romlott. Az 1391. június 4-ei pogrom fekete nap az ibériai zsidóság történetében, a sevillai diaszpóra is megtizedelődött. Az 1492-es távozásra vagy áttérésre felszólító királyi rendelet megpecsételte a zsidóság sorsát, a közösségek szétszóródtak az egész Mediterránumban. Az egykori leírások szerint sokan könnyek között zárták be otthonaik ajtaját, s emlékül magukkal vitték a ház kulcsait.

A dohánygyár és a katedrális példáján is tapasztalható, Sevilla építészetében a méretek tekintetében a tervezők elengedték fantáziájukat. A Plaza d’Espagnát szemlélve a 20. században is folytatódott e tendencia. A neoreneszánsz épületegyüttes 1929-ben az ibér-amerikai kiállítás fő büszkesége, s egyben a spanyol pavilon volt. A 200 méter átmérőjű félköríves építmény tervezőjét, Anibal Gonzalest, részben a velencei építészet ihlette. Az épület igazi értékei az azuleo díszítések. Az alsó szinten a legfontosabb spanyol városok és tartományok jellegzetességeit teszik közkinccsé. A szép csempefestmények előtt ugyancsak csempével borított padokon pihenhet meg a látogató.

A park és a tér Sevilla városligete, a polgárok vasárnaponként kikocsiznak a tér melletti Mária Lujza parkba, ahol csónakázó tó, kis csatornák, sétányok nyújtanak pihenést a nagyváros zajában.

A Plaza d’Espagna tanúsítja, hogy a város számos műemlékének ápolása, felújítása mellett nyitott minden újra is. Erre jó példa az 1992-es Sevillai Világkiállítás, s egy modern épület, amely alaposan felkavarta a közvéleményt. A Megtestesülés tere semmiben sem különbözött Spanyolország széles tereitől, mikor Jürgen Mayer német építész egy hatalmas faszerkezetet álmodott a tér közepére. AMetropol Parasol sűrű tiltakozások közepette épült, s 2011-ben avatták fel. Közben a „Városi esernyő” ellenzői is – látván az ide látogató turistacsoportok lelkesedését – megbarátkoztak a furcsa alakzattal. A legmagasabb szintről páratlan kilátást élvezhetnek a látogatók, Sevilla a lábaik előtt hever. Furcsa érzés a girbe-gurba utakon a 21. századi építményben a patinás háztetők felett kanyarogni. Építőinek elévülhetetlen érdeme, hogy látogathatóvá tették az eddig betemetett romokat, a rég múlt idők tanúit. Az épület alatt a Hispalis Via Cardo utcáján sétálhatunk, megcsodálhatjuk az egykori mozaikokat, beleélhetjük magunkat a rómaiak mindennapjaiba. Különös, de a hipermodern épületcsoda segített a múlt megismerésében.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.