Québec, a francia hídfő

Fiatalkoromban nem sokat tudtam Québecről, amíg az első utam az Újvilágba oda nem vezetett: Kanadában élő édesapám 1970-ben hívott meg látogatóba. Már az útlevél megszerzése sem volt egyszerű, hiszen egy 16 éves fiatalember nyugati utazása eleve gyanúsnak tűnt a hatalom szemében; apám 1956-ban hagyta el az országot, s minden bizonnyal vaskos dossziéja lehetett a belügy irattárában. Némi huzavona után kaptam meg a dokumentumot, s indulhattam el a nagy utazásra.

Az akkori fiatal szemével nézve valódi álomvilágba csöppentem. A filmekből ismert hatsávos autópályán kényelmes országúti cirkálóban suhantunk, s amikor az autós bárban megálltunk pihenni, egy bödönnyi Coca-Colát rendelhettem. Apám kissé illúziórombolóan jegyezte meg: „Ezt itt csak a sofőrök isszák.” Az amerikai valóságba tehát lassan szoktam bele: a méretes bevásárlóközpontokba hetente látogattunk el, amit megkívántam, betehettem a bevásárlókocsiba, halk zene szólt, s én elszörnyedve gondoltam vissza az otthoni sorbaállásokra.

Québec városban, a hasonló nevű tartomány székhelyén fokozatosan ismertem meg a szokásokat, az országrész történelmét. Az első franciák 1535-ben hajóztak fel a Szent Lőrinc-folyón, és az első kereskedelmi telepet Samuel de Champlain, „Új-Franciaország atyja” 1605-ben alapította. A szőrmekereskedelem nagy üzletnek bizonyult, de a „bátor úttörők” szembetalálták magukat a földjüket védő indiánokkal. A telepesek napi véres harcot vívtak az akkori legerősebb népcsoporttal, az irokézekkel; a tét a prémkereskedelem ellenőrzése volt. A franciák vesztésre álló háborúját a már említett Carignan-Salières Regiment 1200 katonája fordította meg. Nem válogattak a módszerekben, tetteikről Kanada gazdag indiánmúzeumaiban alkothatunk lesújtó képet.

A katonai hatalom megszilárdulása nyomán a francia gyarmat szépen fejlődött, míg a horizonton meg nem jelent az ősi ellenség: Anglia. A viszály a 18. században csúcsosodott ki, és a két nép európai konfliktusainak pontos újvilági lenyomata volt. A felekezeti megosztottság csak fokozta a viszályt. A vérzivataros évtizedekről ifjúkorunk kedvenc regényében, Az utolsó mohikánban is olvashatunk. Cooper, a nagy amerikai író egyébként nem túl hízelgően ír a gall kalandorokról. A hadakozásoknak az 1759-es Ábrahám-mezei csata vetett véget, a négy évre rá megkötött párizsi békeszerződés az angoloknak engedte át Francia-Kanada egész területét. Némi megnyugvást jelentett az 1774-ben hozott Québec Act törvény, amely vallási és nyelvi szabadságot biztosított a francia lakosoknak. 1867-ben, a kiegyezés évében született meg Kanada, a Brit Nemzetközösség önálló állama, ahol a franciák jogai is érvényesülhettek. Az első világháborúban az európai csataterek véráldozatainak pótlására az angolok és a franciák is intenzíven toboroztak az Újvilágban.

Trudeau öröksége

Az idő kerekének forgásával az ellentétek néha felerősödtek, néha halkultak. Első ottlétemkor épp új lendületet kaptak. De Gaulle tábornok 1967-es québeci látogatása és gyújtó hangú beszéde nem tett jót a közhangulatnak, ottlétemkor is sokat idézték az „Éljen a szabad Québec!” felkiáltását. Apám, dr. Csermák Géza a Laval Egyetem professzoraként is aggasztó előjelekről beszélt.

Nem sokkal hazautazásom után elszabadult a pokol. A francia szeparatista terrorszervezet, a Front de Libération de Québec (FLQ) elrabolta s megölte a kollaboránsnak tartott munkaügyi minisztert, Pierre Laporte-ot. Apám 1970 októberében írt levelében így kommentálta az eseményt és annak súlyos következményeit: „Bizonyára hozzád is eljutott az itteni zavargások híre. Diákjaim mind szeparatisták, a tantermek tele vannak az angol kapitalisták ellen írott forradalmi feliratokkal. Egy angolbarát minisztert meg is öltek, azóta a kormány begyulladt, s ostromállapotot rendelt el egész Kanadára. Az utcánkban és környékén sok miniszter és képviselő lakik, így tele vagyunk a házakat őrző katonákkal. Szegények nagyon unatkoznak, mert közben megjött az ősz, mindig esik, s éjjel-nappal a szabadban őrködnek. Ráadásul – hogy ne paktálhassanak le a lakossággal – mindnyájukat az angol területről vezényelték ide. Csak angolul tudnak, így reménytelenül igyekeznek szóba állni az emberekkel; mindig franciául jön a válasz.” A francia ősökkel is büszkélkedő Pierre Trudeau, kanadai miniszterelnök sokat tett a megbékélésért. Az 1980-as népszavazás elvetette az angoloktól való elszakadás gondolatát, a rá két évre született Constitution Act a polgárjogok erősítése révén oldotta a feszültségeket.

Ezek a gondolatok, emlékek forogtak a fejemben, amikor idén februárban a Trudeau-ról elnevezett montreali repülőtéren landoltunk, s folytattuk utunkat Québec városába.

Ville de Québec a francia ajkú kanadai népesség központja, a települést az észak-amerikai földrész „legeurópaibb” városának tartják. Nem véletlenül: zegzugos, kanyargós utcáin a legnagyobb hidegben is nyüzsögnek a turisták, nyáron nagyon nehéz szálláshelyet találni. 1985-ben a várost a Világörökség részévé választották.

Nyelvi viszályok

Karneváli időben érkeztünk, a népünnepély szervezői a farkasordító hidegben kávét és forró virslit osztogattak. Az egyik főtéren viszont népes tömeg hangosan tüntetett a közalkalmazottak létszámának leépítése ellen, a kívülálló is láthatta: nem halt még ki a francia virtus. A demonstrálók ugyanakkor mindezt kedvesen tették, az érdeklődőknek zászlókat és vörös kereplőket osztogattak mosolyogva.

Gargya Imre, az ottani magyarok összefogója vezetett végig a városon. A Montmorency vízesés felé a Pierre Laporte hídon át vitt az út, az elnevezés is bizonyítja, hogy a véres ellentétek mára történelemmé szelídültek. Kalauzom 1957-ben telepedett le a városban, francia feleségével 51 éve él boldog házasságban. Mikor a francia mentalitásról kérdezem, a szeparatizmus is szóba kerül. „Feleségem nagyon toleráns, sokat segít, hogy összefogjuk a québeci magyarságot – avat be vezetőnk a családi viszonyokba. – Párom ellenez minden szélsőséget, kanadainak tartja magát, az is kíván maradni. Az idők is változtak. Ugyan sok kanadai francia válna ki szívesen az országból, de a megfontoltabbak a következményekre is gondolnak. Ne feledjük, Kanada a világ egyik leggazdagabb állama, ráadásul a kanadai liberális bevándorlási politika következtében sok a betelepülő, akik ugyan megtanulják a francia nyelvet, de már nem azonosulnak a nacionalista törekvésekkel.”

A francia nyelv védelmét az 1977-ben elfogadott charta szolgálja. Noha Kanada második legnagyobb tartománya lakosságának számottevő része angol anyanyelvű (Montreal lakosságának például csak 40 százaléka beszél kizárólag franciául otthon), az utcákon mégis csak francia feliratokat látni – a reklámokat leszámítva. A szeparatisták a törvény további szigorításáért harcolnak, terveik szerint csak azok a városok és községek nyújthatnak angol nyelvű szolgáltatást, ahol az angol lakosság aránya eléri az 50 százalékot.

A nyelvi viszály a gazdaság szereplőit is választás elé állítaná: egy előterjesztett törvény elfogadása nyomán arra utasíthatnák az állami pénzen működő bölcsődéket, hogy már a hároméves gyerekek esetében is aktívan elősegítsék a francia nyelv elsajátítását. Továbbá arra kötelezne minden olyan, több mint 26 dolgozót alkalmazó magánvállalatot, hogy kizárólag francia nyelven folytassa működését. Ez többek között azt is jelenti, hogy a magánvállalkozók vagy a menedzserek többé nem tehetnek közzé a francián kívüli nyelvtudásra vonatkozó állásajánlatot. Ez csak terv, és nem eszik olyan forrón a kását, a józanabb polgárok kétnyelvűek, s gyermekeiknek is ezt a modellt sugallják. A higgadtabbak mellett áll Justin Trudeau, az egykori miniszterelnök fia, a kanadai politika fenegyereke, a liberális párt vezetője is. A gazdasági vezetők természetesen kétnyelvűek, őket inkább a zsebük érdekli, mint a francia „gloire”.

Oázis az angol tengerben

Québec ünnepel, a Carignan-Salières Regimentre, a Napkirály ajándékára emlékezik a közösség. Montreal legpatinásabb múzeuma, a Château Ramezay egész éves kiállítással tiszteleg a történelmi esemény előtt. Az interaktív bemutatóra tódulnak a gyerekek, játékos formában ismerik meg őseik történetét. A kisebbségek életében az ünnepnek különös jelentősége van: erősíti tagjait, táplálja az identitásukat. Québec oázis azangol tengerben, a nyelvvédelem aKárpát-medencében is például szolgálhat. A franciák Európában ugyan nem a kisebbségek élharcosai, ott viszont tiszta szívvel védik őseik örökségét. Jól teszik, a francia–angol összefonódása (afranglais) szegényíti nyelvüket, beolvasztja őket a nagy amerikai tengerbe. A kanadai állam toleranciájáról viszont Európában vehetnének sokan példát. A kisebbségi lét mindenütt közös, talán ennek is köszönhető, hogy Québecben élő honfitársaink is tiszta szívből ünnepelnek együtt az alapítókkal.