Mórok öröksége nyomán

Csermák Zoltán 2016. január 30., 22:36
Mórok öröksége nyomán
galéria
Fotó: Csermák Zoltán

A Spanyolország déli részén elterülő Andalúziát a Teremtő jó kedvében alkotta: festői városok vonzzák a szépre vágyókat. A vadregényes hegyek között kirándulók fáradtságukat a hosszan húzódó tengerparton pihenhetik ki. Mindez vonzotta a hódítókat is, így a történelem folyamán a békés időszak ritka ajándék volt e tájon. A magyarországnyi területre föníciaiak, karthágóiak, rómaiak, vandálok, arabok vetettek szemet, s csupán a 15. század végén lett teljesen Spanyolország része. Jóllehet a betolakodók gyakorta váltották egymást, mégis mindegyikük nyomot hagyott Andalúzia földjén. Ennek látható jele az a sokrétű kultúra, amely évente turisták millióit csábítja oda. A sokszínűség a terület lakóit is jellemzi, a spanyol mellett itáliai, afrikai, germán, zsidó, arab, cigány vér csörgedezik ereikben, s a múlt tükröződik hagyományaikban is. Andalúziában nem lehet unatkozni: gazdag múzeumi tárlatokon vagy romokon merenghetünk el a régi időkön; modern épületeken láthatjuk a gyors fejlődést, hallgathatjuk a tenger morajlását, vagy kiülhetünk az utcára az embereket szemlélni: mindennapi életüket, gesztusaikat, szórakozásukat. Ha gondosan figyelünk, mi is részesei lehetünk annak a csodának, amely évezredek óta lebilincseli az ide látogatót.

Séta a gyönyörű Rondában

A festői város, Ronda története Andalúzia históriájának pontos keresztmetszete. A településről a „hegyre épített város” bibliai példabeszéd juthat eszünkbe. Félelmetes feltekinteni a 750 méter magasan, a Serrania de Ronda fennsíkján elterülő kisvárosra. Valószínűleg így érezték mindenkori ellenfelei is, akik áldozatok árán próbálkoztak a sasfészek bevételével, hogy ezután ők élhessenek biztonságban e szemet gyönyörködtető vidéken. A település a rómaiak korában oppidiumként, erődvárosként szolgálta a császárt. E korból csupán egy később átépített völgyhíd maradt ránk. Ronda egykori életére a tőle húsz kilométerre fekvő másik oppidium, Acinipo részben feltárt romjai alapján következtethetünk, amelynek falai között valaha kétezer ember élt. A tíz hektáron elterülő romkert valamikor pezsgő életű város volt, s a Krisztus előtti 5. században élte virágkorát. Legjelentősebb épületének, a színháznak üléssorain félezer néző foglalhatott helyet. Az ásatások nyomán néhány polgárházat már feltártak, s ugyancsak restaurálták az egykori fürdőt. Itt a vízellátás mindig gondot jelentett, ezért minden esőcseppet ciszternákba gyűjtöttek. A romkert kívül esik a turistautakon, így szinte magányosan lehet bejárni egykori utcáit, s magunk elé képzelhetjük életét.

Ronda stratégiai szempontból jobb helyzetben volt Acinipónál: egyik oldalon a sziklafal, a másik oldalon a várost kettészelő El Tajo szurdok nyújtott természetes védelmet lakóinak, s a víz hiánya sem jelentett gondot. A városra feltekintve – vagy pillantást vetve a mélységbe – érthető, hogy a Granadai szultánság 1485-ig miért tudta tartani a várost a keresztény hadak támadásaival szemben. A kapitulációért a mórok jelentős kedvezményeket kötöttek ki, amelyeket az új birtokosok már nem tartottak be; így a békétlenség szelleme továbbra is a város felett lebegett.

Ronda napjainkban csendes kisváros hangulatát árasztja. Promenádján az emberek beszélgetnek, gyönyörködnek a páratlan kilátásban, eligazítják a tengerpartról érkező turistákat.

Az ide látogatók felfedező sétájukat az Új hídnál kezdik. A 18. századi építmény csak nevében új, már a római időkben is létezett a helyén átkelő. A híd a 160 méteres meredek sziklafalakat köti össze a mélységben hömpölygő Tajo folyó felett. A viaduktot szemlélve megállapíthatjuk, igazi mérnöki bravúr volt megtervezése, s verejtékes munka lehetett a felépítése. Megálmodója, az aragon José Martin de Aldehuela nem érhette meg felavatását, mivel az építkezés során balesetben meghalt.

A híd egyben az egykori Medina – mai nevén La Ciudad – bejárata is. Itt kezdődik az iszlám óváros, amelynek épületei a spanyol hagyományos építészettel keveredve Ronda legfőbb vonzerejét jelentik. A szépen kövezett utcákon, a fehérre meszelt házak között a járókelő évszázadokat lép vissza a történelemben.

A mór király háza

Jellegzetes épület a mór király háza, ami minden bizonnyal egy iszlám palota helyén épült a 18. században, jelenleg romos állapotban várja megújítását. Figyelemre méltó a kertje, ami a párizsi Bois de Boulogne tervezőjének, Jean Claude Forestier-nek az alkotása. A hagyományos arab stílusban kialakított parkban megpihenhet a látogató, s ha ereje engedi, egy alagúton keresztül leereszkedhet a szakadékba is.

Lényegesen jobb állapotban várja látogatóit Salvatierra márki palotája. A katolikus királyok kincstárnokának házát ugyanabban a században építtették, barokk homlokzatának ékei az erkélyt tartó korinthoszi oszlopok, a kovácsoltvas erkélyrács, valamint a négy, derűt sugárzó, ruhátlan indián szobor.

Az óváros alatt épült 1742-ben az V. Fülöpről elnevezett kapu, amelyen keresztül idővel a város fő közlekedési útvonala vezetett. E portán keresztül juthatunk a város piacára, a kereskedők negyedébe. A főtér dísze az Iglesia de Padre Jesus, legrégebbi részea homlokzati torony, amely a 15.század végén épült. Figyelemre méltó a reneszánsz harangtornya, amelyben három harang lakik. A Jézus apjáról elnevezett templomban hagyományosan a város nobilitásai kereszteltették gyermekeiket. A templom előtt kéthomlokzatú kút áll, a vályúból a piactér állatai, a csapokból a polgárok csillapíthatták szomjukat.

Ókori vízvezetékrendszer

Mint említettem, vízben sohasem volt hiány a városban. A vízvezetékrendszer már az ókorban kiépült, amelynek működtetésére az újabb hódítók is nagy figyelmet fordítottak. Az Arab fürdő napi vízellátása például jelentős feladatnak bizonyult. A fürdő mögé egy vízkiemelő tornyot emeltek, amelynek tetejére állati erővel húzták fel a folyóból a vizet, ami az íveken nyugvó vízvezetéken át a vízmelegítő üstbe jutott. A 13. századi épület a pusztítások ellenére jó állapotban maradt meg. Építésében a római hagyományokat követi, s tisztálkodási szerepe mellett a város egyik társadalmi központja is volt, ahol a polgárok ideális körülmények között vitathatták meg az élet dolgait.

A város legsebezhetőbb része a déli, Almocabar – magyarul Temetőkapu – s az innen kiinduló városfalak voltak. Nem véletlen, hogy már a 13. században gondot fordítottak egy robusztus védmű kialakítására, amely mai szemmel is tekintélyt parancsoló. A falak mellett épült a 15. század végén a város legrégebbi, a Szentlélekről elnevezett temploma. A méretes, gótikus stílusban tervezett Istenházán is érezhető, hogy ostrom esetén védelmi funkciókat is elláthatott.

Festői utcákon juthatunk el az óváros főterére. Itt áll a Santa Maria Mayor katedrális. Ronda egyik legfontosabb szakrális műemléke tipikus példája a stílusok találkozásának. A harangtornyot az egykori minaretből alakították ki, a templom stílusa a gótika és a reneszánsz mezsgyéjén határozható meg. A kórus diófából és cédrusból faragott kanonoki padsora mellett figyelemre méltó a Sagrario oltár. Szépen faragott négy oszlopát szőlő- és gyümölcsmotívumok díszítik.

A városháza épülete egykor az V. Fülöp által alapított 28. tartományi ezred laktanyája volt, de raktárak, üzletek is helyet kaptak az épületben. A polgárháborúban felértékelődött katonai szerepe. A hetvenes években döntöttek az átépítéséről, azóta békésebb célokat szolgál, 1978 óta a város ügyeit intézik benne.

Ronda a szépirodalomban

A turizmus hamar felfedezte Rondát. Híres emberek merítettek ihletet e tájból. Alexandre Dumas 1847-ben megjelent Párizsból Cadizba című regényében romantikus, de kissé sematikus képet fest az itt élőkről. A költő, Rainer Maria Rilke is sokáig élt a városban, s szép emlékeket őrzött meg vendéglátóiról.

Hemingway a polgárháborúnak a városban játszódó véres jelenetét is megörökíti az Akiért a harang szól című regényében. Orson Wellest a bikaviadalok nyűgözték le, s sokszor megfordult az 1784-ben épült híres rondai arénában is. A város szeretete motiválta, hogy kérésére halála után barátja, Antonio Ordonez Ronda melletti birtokán helyezték örök nyugalomra. A Maestro bodega régi idők tanúja, a hangulatos kocsma falait híres emberek képei, emlékei borítják. A város szeretete hozta őket össze, s emléküket hálásan ápolják.

Ronda az operabarátok zarándokhelye is, Francesco Rosi 1984-ben javarészt itt forgatta a Carmen című operafilmjét. Olyan hírességek hangja töltötte be egykor a szűk utcákat, mint Plácido Domingo, Julia Migenes és Ruggero Raimondi, korhű környezetben elevenítve fel a cigánylány tragikus történetét. (Folytatjuk)

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.