Vallásháború és leszámolás

Bakó Zoltán 2016. április 27., 22:18
Vallásháború és leszámolás
galéria

Ezelőtt 101 évvel, 1915. március 24-én kezdődött el a 20. század első nagy népirtása: a török hadsereg 1,5 millió örmény lakost gyilkolt le. Ez egyúttal vallásháború is volt – azok az örmények, akik áttértek volna a muzulmán hitre, megmenekülhettek volna a haláltól. Azonban alig akadt ilyen örmény. A tragikus eseménysorozatra emlékeztek április 16-án szombaton este a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban.

A genocídiumra emlékezést szombat estére időzítette a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület (MÖMKE). A csaknem teltházas rendezvény bevezetőjében Puskás Attila egyesületi elnök elmondta, az idei megemlékezés mottója az értékek megőrzésének felvállalása lehet, ugyanis az évszázadokkal ezelőtt Erdélybe menekült, később megtelepedett és magyarrá honfiúsított örmények – a kulturáltság, becsületesség, üzleti érzék, munkaszeretet mellett – mindenkor ragaszkodtak örmény, magyar és keresztény hagyományaikhoz. Ezt bizonyítják a Marosvásárhelyen megtelepedett magyar–örmények máig élő tárgyi, építészeti emlékei, a ’48–49-es forradalom és szabadságharc magyar–örmény hősei – a 13 vértanú tábornokból kettő, Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény eredetű – valamint a vásárhelyi katolikus temető sírfeliratai.

Puskás Attila rámutatott: az, hogy választás elé állították az anatóliai örményeket, vagy elhagyják ősi hitüket és muszlimmá keresztelkednek át, vagy megölik őket, teljesen kimeríti az előre el- és megtervezett vallásháború ismérveit.

Kapcsolat Erdéllyel

Érdekes módon az 1915–16-os örmény népirtás elől menekülők közül kevesen kerültek Erdélybe. Puskás Attila úgy tudja, hogy mintegy száz menekült örmény kisgyereket hoztak Erdélybe, különböző örmény eredetű vagy gyökerű családok gondozásába, de sajnos ezekről nagyon kevés adat maradt fenn. Szász Ávéd Rózsa, a MÖMKE kutatója egy családról tud, amelynek Maros megyei leágazásai is vannak. A Bodurián család Csíkszépvízen telepedett le, ebből a családból kerültek többen aztán Szászrégenbe, majd innen egy híressé vált családtag, János, a székelyudvarhelyi Palló Imre iskolába, ahol igazgató lett. Sajnos egyelőre csak ennyit tudni a genocídiummal megindult második betelepülési hullámról. Azaz még annyit, hogy egy másik Bodurián János, aki a törökországi Megerdicsben született, 1913-ban az erzsébetvárosi mechitarista rendház főnökhelyettese volt, 1929-ben kinevezték örmény szertartású plébánossá Csíkszépvízre, majd I. Vaszgen örmény katolikosz meghívására 1958-ban Ecsmiadzinba utazott egy örmény enciklopédia megszervezésére. Ott is halt meg. Az örmények 19. század végi lemészárlását és 1915. évi deportálását több nyelven megjelent elbeszélő kötetekben írta meg. Fő műve a Vörös hold (Csíkszépvíz, 1931), amely a genocídiumnak állít emléket.

Egy népirtás krónikája

Szász Ávéd Rózsa a görög, török és örmény irodalomban felbukkanó örménygenocídium témájáról tartott igen érdekes előadást. A bevezetőben elmondta – az Oszmán Birodalomban a 15. századtól a 19. századig az örményeket „milleti sadika”, azaz hű nemzetként emlegetik, hiszen rendkívül hozzáértőkként ők bonyolították le a birodalom egész kereskedelmi tevékenységét. Az „ifjú törökök mozgalma” hozta a változást – ők a török nemzeti ébredés ideológiáját követve azt tartották: a birodalom területén élő minden lakosnak törökké kell válnia, általánossá kell tenni az iszlám vallást (!). Az anatóliai örmények üldözését II. Abdul Hamit szultán trónra lépése csak tovább fokozta. 1891-ben létrejött a Hamidal lovas hadsereg, s ezt kimondottan az örmények kiirtására hozták létre. 1894-ben Szaszun körzetben a török reguláris és kurd irreguláris csapatok vérfürdőt rendeznek. 1914-ben kidolgozták az örmények kiirtási tervét. 1915-ben megkezdődött az örmény népirtás. 1916-ra 1,5 millió örmény tűnt el a föld színéről, s velük együtt 2500 település teljesen kiürült, 645 templomot és kolostort leromboltak, 500-nál több település lakóit az iszlám hitre térítették.

Genocídium az irodalomban

Itt Erdélyben jószerével csak két irodalmi mű ismeretes az örmény genocídiumot tárgyalók közül. Franz Werfel 1933-ban megjelent regénye, A Musza Dagh negyven napja és az Antonia Arslan által írt Pacsirtavár (La Masseria delle Allodole), amelyet a vásárhelyi Mentor Kiadó jelentetett meg Király Kinga remek fordításában. Most megtudhattuk: vannak még magyarul is olvasható művek a témában, amelyek a népirtás gyászos üzenetét próbálják megértetni a világgal.

Dido Sotiroglu alig 9 éves, amikor 1918-ban Athénba menekítik a család rokonaihoz, a család többi tagja pedig Szmirnába (Izmir) kerül, és soha nem találkoznak többé egymással. Tanulmányait a Sorbonne-on fejezi be, író, újságíró lesz. 1936-ban jelenik meg első regénye, a Halottak vannak, majd 1962-ben az Egy anatóliai boldog ember című műve. Ebben írja le a népirtást, menekülést, az 1919–1922-es görög–török háború utáni népmozgatást, áttelepítéseket. Az első világháború kezdetén elkezdődik a görög lakosság áttelepítése, a keresztényeket eltiltják a fegyveres katonai szolgálattól, taburukba (táborokba) gyűjtik és kényszermunkára hajtják őket. Még a görög sorsüldözöttek is megdöbbenve figyelik az örményekkel szembeni megkülönböztetett durva kegyetlenkedéseket. „Ne mulasszuk el ... hogy a bűnösöket megkeressük... Nem csak a törökök a felelősek. A keresztény népességet, amely kezében tartotta Anatólia kulcsait, gazdaságát, ki kellett irtani, mert útjába állt a német terjeszkedésnek és az Antant mögött álló kapitalistáknak” – vonja le a következtetést a mű végén.

Hracsja Kocsar író, újságíró Nahapet című kisregényében az anatóliai török katonai vérengzésről ír. A múlt lezárása, az élet újrakezdésének lehetősége csillan fel a műben. Az Artamet faluban élő Nahapetet családja kiirtása után kiűzik a falujából. Azt mondja – életre ítélték. A menekülők telephelyén, az Aragatz hegy lábánál úgy él, akár egy remete. Aztán új életet kezd, Nubarral családot alapít, nem viszi magával a múltat, nem viszi magával a holtak árnyékait. Csak a Hakob keresztapja által neki adott almamagokat félti, dugdossa, keresi a termékeny talajt nekik. Aztán elülteti azokat, még falat is húz köréjük, hogy mindentől óvja őket, és sok viszontagság után almáskertté növekednek a magról kelt almafák. És olyan a vég, mint egy beteljesülés bizonyítéka: halálakor az új családja virágzó almafaágakkal kíséri utolsó útjára.

Fethyje Cetin írónő történelmi memoárkötete, a Nagyanyám című, 2008-ban jelent meg, s az 1915-ös örmény katasztrófát írja le úgy, ahogyan ő szembesül azzal, hogy a 95 éves Madenben amolyan száműzetésben élő, töröknek hitt nagymamáról, Heranus Gadaryanról kiderül, hogy tulajdonképpen a genocídiumból különös módon megszabadult örmény. Elazigban, a nagymama szülőfalujában aztán a kurdok, törökök és örmények önkéntes munkával 2011-ben kitisztítják és életre keltik a faluban levő ivókutat. Mert „a kút vize elmossa a szívek fájdalmát”.

Örmény szentmise

Az előadások után a genocídium áldozatainak emlékére Gál Hunor gyergyószentmiklósi örmény-katolikus plébános szentmisét mutatott be. Közreműködött a marosvásárhelyi Hujsz (Remény) örmény kórus. A genocídium áldozatait 2015. április 23-án Ecsmiadzinban nem minden nemzetközi konfliktus nélkül szentté avatta az örmény apostoli ortodox egyház feje, II. Karekin katholikosz. II. János Pál pápa és II. Karekin örmény katholikosz már 2001-ben közös nyilatkozatban népirtásnak minősítette az örmények lemészárlását az Oszmán Birodalomban. Gál Hunor plébános a megemlékező szentmisén II. János Pál 2001-es imáját mondta el. Ezt akkor mondta a pápa, amikor a mártírok emlékművénél emlékeztek meg arról, hogy az örmény állam volt az első a világon, amely 1700 évvel korábban (301-ben) államvallássá tette a kereszténységet.

 

Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.