Az erdélyi magyar ipar múltideje

Makkay József 2015. április 18., 10:30 utolsó módosítás: 2015. április 18., 10:33

Erdély magyar múltú iparának hanyatlása akkor kezdődött, amikor a többségi hatalom egyetlen tollvonással igyekezett új helyzetet teremteni. A régió legerősebb ipari centruma, Kolozsvár magyartalanítása jól jelzi az Erdély-szerte fellelhető tendenciákat. A rendszerváltás e szomorú folyamat végkifejletét hozta el. Látlelet emlékek és romhalmazok között.

Az erdélyi magyar ipar múltideje
galéria

Az ötvenes években még erdélyi magyar nagyvárosnak számító Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Zilah vagy Marosvásárhely iparának története igen sok hasonlóságot mutat. A második világháborút követő két évtized legfontosabb közös nevezője e városok esetében a magyarság 50 százalék fölötti részaránya volt a helyi lakosság összetételében. Az ipari alkalmazottak soraiban a magyarság még nagyobb arányban képviseltette magát, így nem meglepő, hogy az 1948-as államosítás előtti Kolozsváron ritkán találkozott a járókelő román tulajdonú üzlettel vagy kisiparos műhellyel. A nagyobb vállalatokban – mint a Dermata bőr- és cipőgyár például – zömében szintén magyarok dolgoztak.

Kolozsvár 20. századi helytörténeti adatait három kötetben feldolgozó Tatár Zoltán nyugalmazott középiskolai tanár tavaly megjelent, A vargabéles legendája című, Kolozsvár magyar múltú iparát bemutató könyve a kommunizmus időszakán át követi végig a jobb sorsra érdemes műhelyek és gyárak államosítását, a gyökeres átalakítást, majd a vezető réteg gyors magyartalanítását. A szerző több tucat, azóta már nyugdíjba vonult magyar közép- és felsővezetővel vette fel a kapcsolatot, hogy minél hitelesebb képet kapjon a kincses város magyar múltjának leépítéséről. A kisemmizett magyarság úgy érte meg a rendszerváltozást, hogy a Ceauşescu-korszak vége után alig lehetett szava a gyökeresen átalakuló szocialista ipar privatizációjában. A kolozsvári ipar második világháború utáni történelmén Tatár Zoltán kalauzol végig.


Első magyartalanítás: a málenkij robot

A kolozsvári magyarság módszeres háttérbe szorítása jóval korábban kezdődött, mint azt gondolnánk. „A Kolozsvárra bevonuló szovjet hadsereg 1944. október 12. és 15. között tervszerű razziák keretében a magyar férfiak ezreit vitte el málenkij robotra. Az augusztus 23-i kiugrás után románokat, mint szövetségeseket már nem hurcoltak el. A sokk a magyar lakosság valamennyi rétegét érintette, de a legérzékenyebb veszteség a város értelmiségi rétegének szinte teljes eltűnése volt. Az elhurcolások következtében a tudományos és kulturális szervezetek vegetálásra, végső soron pedig megszűnésre voltak ítélve. A sarjadó kommunista vezetők és az újkori román vezetőség egyaránt hathatósan hozzájárult ehhez” – kanyarodik vissza a kezdetekhez a helytörténész.

Tatár úgy véli, a tömeges elhurcolásokat többé már nem heverte ki sem a kolozsvári ipar, sem a magyarság. Elhurcolták a szakemberek döntő hányadát: nemcsak a magyar gyári munkások ezrei vonultak tömött sorokban a szovjet szuronyok sorfala között, hanem az addig prosperáló kisiparos technikusok és mérnökök is eltűntek a távoli munkatáborok süllyesztőjében. Kevesen tudják, hogy a román civil lakosság is készségesen nyújtott segítséget az orosz különítményeseknek a kolozsvári magyar férfiak összeszedésében.

Az így térdre kényszerített kis- és nagyipar következő végzetes állomása az 1948. június 13-án megejtett államosítás volt. Az erőszakkal megalakított új szocialista szövetkezetekbe – Drumul Nou, Solidaritatea, Libertatea – kényszerítették valamennyi magánvállalkozót. A folyamat a jól menő kisiparos mesterek műhelyeinek megszűnését jelentette: ha valaki szerszámaival és egyéb termelőeszközeivel egyetemben vonakodott beállni a szövetkezetbe, megbüntették, házkutatást tartottak nála, vagy egyszerűen elhurcolták.

A magyar feliratok eltűnése

A szocializmus építésének végtelen folyamatában kezdtek megalakulni a kisebb-nagyobb ipari egységek, gyárak. Ezek általában a kisajátított magánvállalkozók műhelyeiben jöttek létre, amelyeket fokozatosan bővítettek. Az ötvenes évek új szelei ellenére azonban valamennyi kolozsvári üzem törzsgárdája magyar volt: a zömében magyar műszakiak irányítása alatt magyar munkások dolgoztak. Idős dolgozók beszámolói alapján a termelési értekezletek is magyar nyelven folytak, a szocialista munkaversenyre buzdító jelszavak magyar nyelven lógtak a műhelyfalakon vagy a faliújságon.

Tatár Zoltán a korabeli sajtótermékek és az iparűző kimutatások adatai alapján vette számba a negyvenes és az ötvenes évekbeli kolozsvári magyarság ipari emlékeit. Meglepő eredményre jutott, alig talált román tulajdonú üzletet. Egy rövid felsorolás az üzletek cégtábláiból: Laczy Jenő férfiszabóság, Fehér kalap szaküzlet, Papp féle cukrászda, Veres Gergely fűszer- és csemegeüzlet, Király János könyv, papír és zenemű kereskedése, Réz György élővirág szalon, Csegezi féle sportszerüzlet, Butyka Ferenc gyógyáru kereskedés, Kováts István mérnök, orvosi műszerek és készülékek forgalmazója, Bán János csemege- és élelmiszerüzlet, Nagy Gyula ortopéd szaküzlete, Bertalan-Gyarmathy férfidivat üzlet, Ravag fémipari R.T., ifj. Karácsonyi László gyapjú és vattafésülés, Kovács parkettagyár, Finkler Antal írógépjavító műhely, Orion fémművek, Rendor bőrgyár, Ecsetgyár, Rohrmann könyvkötő üzem, de a sor még hosszan folytatható.

Tatár fiatalemberként érte meg az ötvenes éveket, amikor Kolozsvár főtéri utcáján, az Unió utcában egyik napról a másikra eltűnt a Dávid-féle hangszerbolt magyar felirata. Ez volt a kezdet. Alig néhány év leforgása alatt valamennyi magyar cégtábla kicserélődött.

Módszeres román betelepítések

Elindult az üzemek átalakítása és bővítése is, ami egyre nagyobb termelőkapacitást igényelt. Kolozsvár megmaradt műszaki gárdája, munkás és technikus állománya számbelileg már képtelen volt kielégíteni a megnövekedett igényeket, ez indította el a Kárpátokon kívüli területekről érkező szakképzetlen munkaerő importálását. Gyorstalpaló tanfolyamokon képezték ki őket, és sorolták be a munkahelyekre. Furcsa helyzet alakult ki: a gyárakban még mindig magyar igazgatók, főmérnökök, technikusok irányították a termelést, akik közül nem mindenki beszélte anyanyelvi szinten a románt. „Sok esetben nehezen tudták megértetni magukat egy moldovai vagy regáti munkással. Kézenfekvő és logikus volt hát, hogy nem az új munkaerőt kellett lecserélni, hanem a magyar irányítókat kellett elcsapni” – magyarázza Tatár a gyökeres átalakítás mozgatórugóit.

A kommunista párt korifeusainak, városi és megyei titkárainak akadt tehát bőven teendőjük. Az ötvenes-hatvanas években a fontosabb kolozsvári gyárak és üzemek vezetőinek listája így festett: Tehnofrig (Orosz Béla igazgató és Jeney Dezső főmérnök), Vajgyár (Gecse Sándor igazgató és Erős János aligazgató), Flacăra készruhagyár (Orbók Géza igazgató), Rendor bőrgyár (Kovács László igazgató és Zudor István műszaki igazgató), Sinterom (Kuszálik János igazgató), Carbochim (Szabó József igazgató) – azaz egyetlen valamire való kolozsvári gyárnak sem volt a második világháború utáni első két évtizedben román igazgatója.

A pártelitet ez annyira zavarta és felháborította, hogy már Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülése előtt elkezdődtek a cserék. „A vajgyár igazgatójának fia, Gecse Sándor mesélte, hogy a gyár alkalmazottjainak 75-80 százaléka magyar volt. Ez még elment volna, de az igazgatói székben nem hangzott jól a Gecse név. A városi pártbizottság többször próbálta nyilvános gyűlések keretében leváltatni, de ezt a munkások szavazataikkal mindig meghiúsították. A demokrácia – amit a kommunizmus hirdetett – rendre mind ellenük fordult, de hát nem olyan fából faragták őket, hogy ez hosszabb távon akadályt jelenthetett volna. Egy idő után már nem volt fontos a munkások véleménye” – meséli Tatár a felsővezetők leváltásának történetét.

A város akkori polgármestere és első titkára habzó szájjal adta ki a parancsot: leváltani minden magyart! Persze nem ment ez annyira egyszerűen, helyettesítőket az első években nemigen lehetett találni. Sok helyen – a Tehnofrigban is – sikerrel működött még a hetvenes években is a magyar csúcsvezetőség, mígnem Kolozsvárt is elárasztották Moldvából és Havasalföldről érkező román mérnökökkel. A helyi gyárakban ezek jórészt a magyar vezetők keze alatt fejlődtek és váltak szakemberekké, míg a megfelelő pillanatban meg nem történt a csere.

A magyar felsővezetés tömeges leváltására a hetvenes években került sor. Mivel többnyire kiváló szakemberekről volt szó, a román pártaktivisták sem merték elcsapni őket, ezért más stratégiát választottak. Magyar műszaki értelmiségi egyre ritkábban telepedhetett le erdélyi városokban – a magyar városok zárt városokká váltak. Ha nem volt magyar utánpótlás, a nyugdíjba vonuló igazgató helyébe magától értetődően csakis román kerülhetett. Tatár úgy látja, a közép- és felsőfokú magyar vezetőkkel szembeni hetvenes évekbeli leszámolás miatt sok magyar hagyta ott állását. Jellemzően elég sokan megpróbálkoztak a szocializmus keretei között magánvállalkozásba kezdeni, egyeseknek ez sikerült is, vállalva a vele járó kockázatokat.

A nyolcvanas évekkel kezdődően azonban másfajta magyar válasz érkezett a módszeres magyaratalanításra: az elvándorlás. Sokan választották a vándorbotot, telepedtek át Magyarországra, ahova magukkal vitték a kolozsvári és más erdélyi szakmunkás és technikusi gárda hírnevét, mindenhol becsülettel megállták a helyüket.

Végeladás, nincs maradás


A Dermata bőrgyár utóda, a Clujana Kolozsvár legmarkánsabb ipari márkanevévé nőtte ki magát. Fénykorában, az 1989-es rendszerváltás előtt 11 ezer alkalmazottat foglalkoztatott, a legnagyobb kolozsvári vállalatként tartották számon. Fodor Gyula vegyészmérnök 1960 és 1994 között dolgozott a gyárban különböző vezető beosztásokban. Emlékei szerint az első nagy beruházásra a hetvenes évek elején került sor, amikor felépült a cipőgyár új üveg és vasbeton szárnya, majd új emeletet kapott a finombőr-gyárrészleg is. Ez adta a löketet a masszív román betelepítésekhez. Rövid idő alatt mintegy ötezer szakképzetlen moldvait hoztak Kolozsvárra: valamennyien új tömbházlakást kaptak, és egy gyorstalpalásos tanfolyam után a Clujana lett az új munkahelyük. „Az 1910-ben a Renner-bőrgyárként megalakult kolozsvári nagyvállalat technológiájára alapoztunk 1960-ban történő idejövetelemkor is. Ezt a technológiát fejlesztettük, korszerűsítettük, ennek alapján lett a Clujana világhírű cipőgyár: a termelésének 95 százalékát exportálta, ami romániai viszonylatban is abszolút rekordnak számított” – magyarázza a szakember. A „magyar elem” jelenléte a gyár csúcsvezetésében már a hatvanas évektől látványosan gyengült, a cipőgyári középvezetők, a mesterek többsége azonban még a hetvenes-nyolcvanas években is magyar volt. Kellett a jó szakember a betanított munkások irányításához, így az exportra dolgozó nagyvállalat pártfunkcionáriusai bármennyire nem szerették a magyarokat, nem merték kiebrudalni legjobb középvezetőiket, nehogy ez az exporttevékenység összeomlásával járjon. A magyar középvezetők megtűrtek lettek. Ha dolgozni kellett, ők voltak az elsők, prémiumosztásnál meg az utolsók. Fodor Gyula ma is keserű szájízzel emlékszik vissza, hogy magyar mérnökként soha nem mehetett külföldre, pedig a Clujanának szerteágazó kereskedelmi kapcsolatai voltak a nagyvilággal. Bőrgyári kollégáit rendszeresen kiküldték Brazíliába, Argentínába, Mongóliába vagy Svédországba, ahonnan az alapanyagot, a marhabőrt és a borjúbőrt importálta a vállalat. De többen jártak nyugat-európai országokban, amelyek a vállalat termékeinek legnagyobb felvevő piacai voltak. Már 1994-ben megelégelte a gyáron belüli közállapotokat, 59 évesen kedvezményes nyugdíjazását kérte. Úgy véli, az egykoron világhírű nagyvállalat módszeres leépítésének és csődbejuttatásának tanúja lehetett, hiszen mindenféle közgazdasági szabály szerint a Clujana ma is prosperálhatna, ha a politikai osztály ezt lehetővé tenné. „Ma nem talál olyan minőségű bőrcipőt az országban, mint amilyet mi a nyolcvanas években gyártottunk. Elnyűhetetlenek voltak. Emlékszem, közel-keleti hadseregeket szereltünk fel Clujana katonabakanccsal. Soha nem volt panasz rájuk”. Fodor Gyula szerint a jól ismert forgatókönyv áldozata lett a Clujana is: a csúcsvezetők leépítették a termelést, hogy aztán olcsón megvásárolhassák a gyárat. Csak azzal nem számoltak, hogy a kivéreztetett nagyvállalat megsínyli a takaréklángot, és kiszorul az évtizedeken át bejáratott nemzetközi piacról. Amikor a kilencvenes években ez megtörtént, hirtelen omlott össze a termelés, és egyszerre került utcára többezer ember. Hosszas vegetálás után, 2004-ben indították újra az egykori gyártelep egyik részlegét. A mintegy 300 emberrel dolgozó mai Clujana régi fényéből keveset tudott megőrizni, de mégis egy fontos mankó lehet a felemelkedés útján.

Arad, a szebb sorsra érdemes ipartörténet halódása


Arad városa Erdély és Partium ipartörténetének egyik jellegzetes színfoltja. A 18. századtól folyamatosan erősödő céhek a 19. századra Aradot a Habsburg-birodalom, majd az 1867-es kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia jelentős ipari centrumává léptették elő. A 19. század fordulóján a lakosság mintegy 75 százalékát kitevő magyarság, a 10 százalékos német kisebbség, és a szintén jelentős számú helyi zsidóság biztosította az aradi ipar alapját. A messze földön híres borpalackozás és a töményalkohol-gyártás alapját a felménesi sziklaborok adták: a Neuman-testvérek szesz- és élesztőgyára, valamint gőzmalma az 1851-es alapítás óta a környék legjelentősebb üzemének számított. Arad azonban sok más híres gyárral is büszkélkedhetett: a Lengyel-féle bútorgyár a 20. század első évtizedeiben Európa-szerte terítette termékeit, akárcsak a Wetzer János vezette vagongyár. A két világháború között megerősödő aradi iparnak tehát volt mire alapoznia. A meglévő gyárak mellé alapították 1920-ban a villamoskocsikat, autómotorokat, teherautókat és repülőket gyártó Astra üzemeket, 1926-ban a cukorgyárat, 1930-ban a Polycrom lakkok és festékek gyárát, majd 1937-ben az Iron rádió- és elektrotechnikai készülékeket gyártó vállalatot.
A zömében magyar és német szakemberekkel csúcsra járatott aradi ipar a kommunizmus éveiben soha nem érte el az előző évtizedek teljesítményét. A kommunisták stratégiai okokból sem akarták fejleszteni a határmenti magyar múltú városokat, ennek ellenére a negyvenes évek derekán még a fele-fele arányban magyarok és németek, kis számban románok lakta városban a következő 20 évben igen jelentős betelepítésekre került sor. 1965-ben a román lakosság már a város összlétszámának 65 százalékát tette ki, az elsősorban Moldvából történő masszív betelepítések 1977-re kevesebb, mint 20 százalékra szorították vissza a magyar és német lakosság részarányát.
A kommunizmus idején az Aradeanca babagyár és a Victoria óragyár létesült: a többi gyárban az örökölt infrastruktúrával folyt a termelés. Az 1989-es rendszerváltás sok jót nem hozott a századelőn óriási ipari potenciállal rendelkező Arad számára. Az állami vállalatok privatizációja jobban hasonlított a rablógazdálkodásra, mint a köz érdekében zajló magánosításra. A folyamat hosszú és fájdalmas volt, az 1989-ben még aktív ipari lakosság nagyobb része munkanélkülivé vált. Ha az aradi vagongyár privatizációja esetében még beszélhetünk is viszonylagos sikerről – az egyesült államokbeli Trinity Industries Inc. vásárolta meg –, minden más privatizáció jórészt elbukott. A Partium legnagyobb cukorgyára lett elsőként az enyészet áldozata, amelyet a két világháború között létesített UTA textilgyár, az ARIS szerszámgépgyár, és nem utolsó sorban a messze földön híres szeszgyár halódása, majd bezárása követett. Jellemzően Aradon is a kis cégeknek próbált a városvezetőség új lehetőségeket teremteni az Aradi Ipari Övezet és Logisztikai Központ, valamint az Arad-Kürtös Szabadövezet létrehozásával, ezek termelése és munkaerő-foglalkoztatása azonban meg sem közelíti a több mint száz éves múlttal rendelkező aradi nagyvállalatok egykori teljesítményét.
A legfájdalmasabb történet talán a 19. században Neuman báró által alapított, patinás szesz- és élesztőgyár 1989 utáni hanyatlása. A vállalat magánosítása a rendszerváltás utáni rablógazdálkodás iskolapéldája: a muzeális értékű épületegyüttes kétes múltú egyének tulajdonába került, a kilencvenes évek aradi feketegazdaságának fellegvárává vált. Az 1851-ben megnyílt szesz-, likőr- és élesztőgyár 1990-ben vette fel az Indagrara nevet, a többszöri adás-vételét követő pénzügyi ellenőrzések során 2007-ben derült ki, hogy a tulajdonosok több tízezer liter 80 fokos tiszta szeszt próbáltak feketén értékesíteni. Fény derült arra is, hogy a cég az előző években is feketén értékesítette az alkoholt, ezzel mintegy 12 millió eurós becsült kárt okozott az államkasszának. Ioan Mihăilă, az Indagrara Prodcom tulajdonosa a két évtized alatt egyetlen lejt sem költött az épület felújítására. Az omlófélben levő műemlék épületeket a pénzügyigazgatóság árverésre bocsátotta. Ahelyi magyarok abban reménykednek, hogy akad vállalkozó, aki ipartörténeti múzeumot alakítana ki az egykori épületegyüttes egyik részében, az egykor híres magyar és német gyökerű aradi ipar mementójaként.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.