Az eleve elveszített háború

Makkay József 2014. június 26., 18:45

Az első világháború történetével számos könyvben és tanulmányban foglalkozó dr. Pollmann Ferenc történész, a budapesti Hadtörténeti Intézet kutatója lapunknak a háború kirobbanásának körülményeiről, és az Osztrák–Magyar Monarchia esélytelenségéről beszélt.

Az eleve elveszített háború
galéria

– Történelmietlen a beszélgetésünket indító kérdés, mégis felteszem: amennyiben Ferenc Ferdinánd trónörököst nem gyilkolják meg száz évvel ezelőtt Szarajevóban, elkerülhető lett volna Bécs hadüzenete Szerbiának, és ezzel az első világháború kirobbantása?  Az európai nagyhatalmak között elmérgesedett viszony vajon mennyire tette megkerülhetetlenné a háború kirobbanását?

– Történelmietlen kérdésre történelmietlen válasz dukál: fogalmam sincs. Azt gondolom egyébként, hogy a Monarchia és Szerbia ellentétei Szarajevó nélkül is fegyveres konfliktushoz vezettek volna. Ahogy arra Tisza István is utalt az uralkodóhoz írott július elsejei memorandumában, megfelelő casus bellit bármikor könnyen lehetett volna találni. Az más kérdés, hogy egy osztrák–magyar–szerb háborúból feltétlenül világháborúnak kellett-e következnie. Nézetem szerint nem. Csakhogy a konfliktuskezelés hagyományos (békés) módszerei 1914 nyarára kimerülni látszottak: a felelős politikai és katonai döntéshozók gondolkodására hatással levő szociáldarwinista eszmék egyre inkább fogékonnyá tették őket annak elfogadására, hogy csakis az erőszakos módszerek, azaz a háborúval való fenyegetés, illetve maga a háború alkalmazása vezethetnek eredményre. Ez pedig igen valószínűvé tette, hogy a meglévő érdekellentétek már rövidtávon is fegyveres konfliktushoz vezetnek.

– A háború kirobbanásának okait keresve, hogyan ítéli meg Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia szerepét? II. Vilmos császár, illetve Ferenc József osztrák császár térfelén alakult ki a döntés?

– A békebontás ódiuma természetesen a Monarchiát terheli, hiszen kétségtelen tény, hogy a kontinentális, majd világméretűvé váló fegyveres összecsapás a Szerbia ellen indított osztrák–magyar háborúval kezdődött. Azonban már a kortársak sem csak a Monarchiát látták egyedüli felelősnek a világháború kirobbantásáért. A háborús felelősség kérdéséről folyó nemzetközi vita gyakorlatilag egyidős magával a Nagy Háborúval. A békebontót terhelő morális felelősség egyik vagy másik korabeli hadviselőre történő terhelésével szemben ugyanakkor régóta ismeretes és újabban egyre inkább elfogadott álláspont szakítani a bűnös–áldozat szembeállítással. Ahogy az ausztrál történész Christopher Clark nagysikerű könyvében, a The Sleepwalkersban megfogalmazta: a világháború története nem Agatha Christie-krimi, amelynek végén a detektív leleplezi a kezében füstölgő revolverrel áldozata fölé hajló tettest. Ha létezett füstölgő revolver – írja – akkor mindegyik szereplő kezében volt egy.

– Mekkora lehetősége volt a külügyeiben nem független Magyarországnak eltérő véleményt megfogalmazni?  Hogyan ítéli meg Tisza István miniszterelnöknek, és ezzel együtt Magyarországnak a háborút ellenző szerepét?

– Minthogy a kiegyezéssel Magyarország lemondott az önálló külügyről, külpolitikai érdekeit bizonyos fokig eleve alárendelte a birodalom érdekeinek. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy semmiféle módon nem jelenítődtek meg a Monarchia külpolitikájában a magyar érdekek. A dualista állam legfőbb politikai döntéshozó testületében, a közös minisztertanácsban a mindenkori magyar miniszterelnök képviselte közvetlenül a magyar álláspontok érvényesülését, és a három közös miniszter egyike is mindig magyar volt. Az 1914 nyári háborús döntés tehát valamilyen mértékben magyar döntés is volt. Ami Tisza „pálfordulását” illeti a háborúval kapcsolatban, nehéz a történész dolga. A magyar kormányfő július 1-jei és 8-i érvelése a háborúval szemben teljesen ésszerű és korrekt volt.

– Ennek ellenére Tisza István miért adta be mégis a derekát?

– Kérdés, hogy mi történt volna, ha következetesen kitart eredeti álláspontja mellett. Minthogy kizárólag neki volt a többségtől eltérő véleménye a közös minisztertanácsban, igen nagy nyomás nehezedett rá a háborúpárti politikusok részéről. Ennek a nyomásnak végül engedett, mivel meggyőzték arról, hogy a két rossz döntés közül a háború a kisebbik rossz. De akkor melyik lehetett a nagyobb? Nyilván egy olyan háború, amelyet még a mostaninál is rosszabb esélyek mellett kell megvívnunk. Ám ha e logika alapján helyesnek minősítjük álláspontjának megváltoztatását, azt sem szabad elhallgatnunk, hogy morálisan helyes hezitálása is hozzájárult a Monarchia kezdeti esélyeinek elherdálásához.

– Milyen eséllyel léptek hadba az első világháborúban szemben álló felek? A német és az osztrák–magyar katonai haderő mennyire jelentett fölényt a korabeli antanthatalmakkal szemben?

– Nem titok, hogy az antanthatalmak eleve hatalmas erőfölénnyel rendelkeztek. Ráadásul mind Németország, mind az Osztrák–Magyar Monarchia gyakorlatilag kezdettől kétfrontos háborúra kényszerült. A gyorsabb mozgósításból fakadó előnyök is 1914-re inkább már csak papíron, illetve egynéhány tájékozatlan politikus fejében javíthatták a központi hatalmak esélyeit. Így a németek a nyugati hadszíntéren számbelileg is alulmaradtak a francia-brit-belga seregekkel szemben, és ugyanez volt a helyzet a keleti fronton, ahol a német–osztrák–magyar erőket az oroszok múlták felül. A Monarchia a Balkánon sem tudta kialakítani a sikerhez elegendő erőfölényt a szerb-montenegrói csapatok ellenében.

– A háború során többször felmerült a nyílt vagy titkos béketárgyalások lehetősége. Ezek a kétoldali próbálkozások milyen okból hiúsultak meg?

– A világháború alatti titkos béketárgyalások kudarca összességében azt bizonyítja, hogy az igazán komoly szándék a háború befejezésére mindkét fél részéről gyakorlatilag feltételekhez kötött maradt a legvégsőkig. Ez alighanem abból fakadt, hogy mindkét oldal túlbecsülte saját lehetőségeit az elérendő célok ügyében, és nem mérte fel a háború okozta általános kár menthetetlenül közös jellegét. Ez a háború ugyanis nem csupán a vesztesek, de a győztesek számára is tragikus következményekkel fenyegetett.

– Mennyire volt fordulópont az Egyesült Államok 1917-es belépése a világháborúba?

– Az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése valódi hatását csak 1918 tavaszán-nyarán fejthette ki. Hogy végül döntőnek bizonyult, az visszatekintve talán logikusnak tűnik, ám az 1917. évi mérleg – amikor Oroszország kilépett a háborúból, az olaszok katasztrófája Caporettónál, illetve a francia hadsereg tömeges fegyelmi problémái – inkább a központi hatalmak oldalára billenti a mérleget. 1918 tavaszán még az antant táborában is viszonylag hosszan elhúzódó küzdelemre számítottak.

– Mikor fordultak meg a központi hatalmak hadviselésének nyerési esélyei? Mikor dőlt el, hogy Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia elveszíti a háborút?

– Sarkosan fogalmazva: 1914 nyarán… Ehhez képest komoly katonai teljesítménynek minősíthető, hogy több mint négy éven át kitartottak. A Monarchia már 1916-ra elérte teljesítőképessége határát, attól kezdve már csak jelentős német segítséggel volt képes helytállni. A németek persze jobban bírták. 1918 nyarán azonban már az ő ellenálló képességük is megroppant.

– A világháború legnagyobb vesztese Magyarország lett. Ma is sok vita van arról, hogy mi vezetett el a 20. század legigazságtalanabb békekonferenciájához, Trianonhoz. Mekkora szerepet játszottak ebben a belső és a külső okok?

– Trianon okait természetesen lehetetlen egy ilyen szűkre szabott válaszban tárgyalni. Egy azonban bizonyos: barátok nélkül lehetetlen boldogulni a nagypolitikában is. Márpedig Magyarországnak 1919-20-ban nem voltak barátai…

 

Harctéri história
Száz évvel ezelőtt, 1914. június 28-án, Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös látogatást tett az Osztrák–Magyar Monarchia által 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovina fővárosába, Szarajevóba. A vizit során Gavrilo Princip bosnyák diák agyonlőtte a főherceget és nejét. Arra hivatkozva, hogy a merényletet elkövető terroristát a szerb kormány támogatta, egy hónappal később, július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Belgrádnak, és ezzel kezdetét vette az első világháború. Előzetes konzultációk alapján a bécsi udvar bízott abban, hogy II. Vilmos német császár az ügy érdekében mozgósítja Németország haderejét.
A háborút kirobbantó közvetlen okot megelőzte az egymásnak feszülő európai nagyhatalmak rossz viszonya. Németország 1879-ben fogott össze az Osztrák–Magyar Monarchiával, létrehozva a Kettős Szövetséget, amely 1882-ben – Hármas Szövetséggé válva – kiegészült Olaszországgal. A központi hatalmak  név alatt ismertté vált osztrák–magyar–német–olasz szövetséghez később Bulgária és Törökország társult. Az Entente cordiale (szívélyes egyetértés) név alatt jött létre 1904-ben a francia–angol egyezmény, amely a későbbi Antant-hatalmak néven vonult be a történelembe, ennek lett tagja Oroszország.
A két tábor viszonya az első világháborút megelőző évtizedben folyamatosan romlott. Németország és Franciaország egymástól féltette afrikai befolyását, a török megszállás alól felszabadult balkáni népek megoldatlan helyzete fenyegetett robbanással. A Nagy-Szerbia létrehozását dédelgető szerbek számára elfogadhatatlannak bizonyult Boszniának a Monarchiához történő csatolása: a Balkánon pattanásig feszült háborús helyzetben kapóra jött a szikra, azaz az osztrák trónörökös meggyilkolása. A franciák, az angolok és a németek a háborút megelőző években egyaránt hatalmas fegyverkezési versenybe kezdtek. A német és az angol hadiflottát a kor csúcstechnikájával szerelték fel, a szárazföldi alakulatokat korszerű tüzérségi fegyverzettel, és addig ismeretlen méretű mészárlásra képes géppuskákkal látták el.
A kezdetben mindkét fél által rövid lefolyású háborúnak hitt hadviselés négy évet és három hónapot tartott. 1914 augusztusában Japán csatlakozott a szövetségesekhez, novemberben Törökország a tengelyhatalmakhoz. 1915-ben Olaszország kivált az osztrák–magyar–német szövetségből, és a másik táborhoz csatlakozott. Bulgária a németek oldalán lépett háborúba, Románia és Görögország pedig az angolok és franciák oldalán 1916-ban, illetve 1917-ben.
Német hadvezetési tévedés miatt az első nagy vereség a Schlieffen-terv bukása volt: a német haderőnek nem sikerült bevennie Párizst, és ezzel kiiktatni Franciaországot a háborúból. Az osztrák–magyar hadsereg keleten az oroszoktól szenvedte el első vereségét, amikor Galícia orosz kézre került. De nem sikerült 1914-ben legyőzni a sokkal kisebb szerb hadsereget sem. A következő két esztendőben a nyugati hadszíntereken óriási emberáldozatok árán mozdult ide-oda a front, anélkül, hogy bármelyik fél igazi győztesként könyvelhette volna el magát. Hasonló forgatókönyv szerint dúlt a háború a tengereken és óceánokon is: hol az angol, hol a német hadiflotta aratott sikert, miközben a német tengeralattjárók pusztításai a győzelem esélyével kezdték biztatni a hadvezetést.
A forradalom okozta káosz miatt Oroszország hadseregének 1917-es kiválása a háborúból új reményekkel kecsegtette az osztrák–német koalíciót, Oroszország helyett azonban az Amerikai Egyesült Államok küldött csapatokat a nyugati frontra. Az új, friss katonai erő 1918-ra eldöntötte a háború kimenetelét. Augusztus 8-án a „német hadsereg fekete napját” követően Németországnak az a reménye is szertefoszlott, hogyha elég hosszú ideig tudja húzni a harcokat, lehetősége lesz tisztességes béke kialkudásához.
Az oroszországi mintára elszabadult szélsőséges szocialista-kommunista tüntetések Budapest után Németországot is elérték, a császár lemondott, 1918. november 11-én pedig elhallgattak az ágyuk a nyugati fronton. Ezen a napon írták alá a 15 millió emberáldozatot követelő világháború befejezéséről szóló békeszerződést. A háború legnagyobb veszteseként elkönyvelt Osztrák–Magyar Monarchia a békekötések nyomán felbomlott. Magyarország korábbi területeinek 67,3 százaléka, magyar nyelvű népességének 32,5 százaléka került idegen uralom alá.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.