A gyerek felneveléséhez egy egész falura van szükség

A szabadelvű gyereknevelés buktatói

Román Mónika (pszichológus, Kolozsvár)

A „szabadelvű gyermeknevelési elvek” én úgy érzem – kicsit sarkítva – sokak számára menekülési lehetőséget ad a terhes nevelési feladatok elől. Az említett elvek inkább arra irányulnak, hogy a hagyományos tekintélyelvű, a fizikai erőszakot megengedő nevelési módszereket sikerüljön kiküszöbölni. De mint minden változtatásnak, ennek is megvolt az elbizonytalanító hatása, a szülők már nem hallgattak a saját szüleik tapasztalatára, az új elveket pedig ki-ki alkalmazta, ahogyan tudta. Az egyre kevesebb együtt töltött idő, a növekvő életszínvonal, amikor már nem az életünk függ attól, hogy a gyermek mikor önállósodik, oda vezettek, hogy a szülők már nem vívják meg a kis mindennapi harcukat a gyermekkel, vagy kevésbé határozottan állnak ki az elvárásaik mellett. Az „egy-két gyermek és annak mindent megadni” alapelvből kimarad az, hogy nem mindegy, mikor önállósodik, hogy mennyire tud alkalmazkodni az elvárásokhoz később. Ezek olyan készségek, melyeket csak gyermekkorban lehet megtanulni.

Türelem, türelem, türelem

Ha szeretnénk elkerülni a testi fenyítést, akkor elsősorban türelemre van szükségünk. Ehhez pedig időre és szoros szociális hálóra. Ha állandóan szorít a határidő, ha nincs valaki, aki támogatna döntéseinkben, akkor türelmetlenebbek vagyunk, bizonytalanabbak. Ha pedig nincs határozott elvárásunk, a gyermek nem tanulja meg az együttlét szabályait, s így nem adunk neki beilleszkedési esélyt a későbbiekben. Ha pedig türelmesebbek vagyunk, a gyermeknek is hasonló lesz a hozzáállása, és előbb-utóbb rájön, hogy nincs más kiút, mint megtenni, amit elvárnak tőle. A szeretet alapfeltétel, s ugyanannyi nemet mondjunk, mint igent. E nélkül az egyensúly nélkül a gyermek könnyen fekete báránynak érezheti magát a családban, amit később a tágabb közösségbe is kivihet.

Eddig és ne tovább

Abban, hogy kinél hol a határ, a családi értékrend a meghatározó. De bizonyára minden szülő érezte már azt, hogy „eddig s ne tovább”. Ezt viszont közvetíteni is kell a gyermek felé. Az életét veszélyeztető helyzetekben egyértelműen testi erőszakot kíván, ha másként nem megy, le kell fognunk őt. Az ennél kevésbé veszélyes helyzetekben viszont már a türelmünktől és a gyermek temperamentumától függ, milyen módszereket vetünk be a jobb belátásra bírás érdekében. A jutalmazás sokkal hatékonyabb módszer a büntetésnél, de minél kisebb a gyermek, annál fontosabb, hogy minél közelebb legyen időben a következmény a tetthez. Az is sokat segít, ha a büntetés vagy ju­talom összefügg az elkövetett cselekedettel. A szóbeli büntetésnél érdemes odafigyelni, hogy ne a gyermeket minősítsük, hanem a tettét. Ennél hatékonyabb, hogy azt vesszük észre és jutalmazzuk, legalább egy dicséret erejéig, amikor jót tett. A jutalmak viszont elveszthetik hatásukat, ha túl könnyen osztogatjuk őket, sőt a gyermek értékrendjét is ronthatják. Minden ember elveszti néha az egyensúlyát, a lényeg az, hogy tekintélyvesztés nélkül jóvátegyük az igazságtalanságot, mihelyst helyreállt az egyensúlyunk.

Vitathatatlan az anya szerepe

Az anya szerepe vitathatatlan, de különösen fontos az apai jelenlét, hiszen ők lépnek be először az anya-gyermek egységbe, az ő feladatuk segíteni a leválást, és képviselik általában az autoritást, amivel a gyermeknek sokkal jobb a biztonságos családi környezetben megismerkedni, mint az érzelemmentesebb külvilágban. Ugyanakkor ellensúlyozniuk kell az anyai aggodalmat és túlgondoskodást. De már csecsemőkorban fontos szerepe van a tágabb családnak, baráti körnek, hiszen ekkor alakul ki a gyermekben a világba vetett ősbizalma. Így sokkal könnyebben beilleszkedik az első óvodai környezetbe. De ha nemcsak megismeri a gyermek ezeket a személyeket, hanem alkalmazkodnia is kell hozzájuk, akkor nem kell majd egyedül megküzdenünk a gyermekneveléssel, és a gyermek több értékrendet is megtanul elfogadni, könnyebben boldogul az életben.

Emberséges emberségre nevelés

Márta (Oslo, Norvégia)

A túlzottan engedékeny gyermeknevelés, amelyben nem merünk nemet mondani a gyereknek, téves reakció a korábbi, túlzottan tekintélyelvű nevelésre, egyben félreértelmezése a humánus, emberséges nevelésnek. A cél az emberségre nevelés, és ezt csak emberséges neveléssel érhetjük el. Az itt leírt következtetéseim, amelyeket három gyermekünk megfigyelése mellett alakítottam ki, nagyjából megegyeznek azzal, ami a norvég nevelésben általánosan elfogadott.

Ha a gyerek hisztizik, annak oka van

Hogyha a gyermek hisztizik, csatát kell vele vívni, annak mindig valamilyen oka van: 1. Nem kap elég szeretetet és figyelmet. 2. Örökké akarunk tőle valamit, ez ellenállást gerjeszt mindenkiben. 3. Kiszámíthatatlanok vagyunk, vagy váratlanul éri valami, mert nem készítettük fel rá. 4. Konkrét panaszok: fáradt, éhes, beteg, féltékeny, fél. Mindig az okot keressük, és ne a tünetet kezeljük. Ha csak a tünetre vagyunk képesek reagálni és még ráadásul büntetjük is érte, negatív spirált indítunk el. Sem a terror, sem pedig az elkényeztetés nem vezet jóra. A bántalmazás, erőszak semmilyen formája, mértéke nem elfogadható. A verbális bántalmazás vagy szóbeli erő­szak kevésbé látványos ugyan, mint a testi, de ugyanolyan káros következményekkel jár: a gyermek önértéke­lése károsodik. Ha haragosan azt mondjuk egy hatéves gyermeknek: „Ha nem tetszik, költözz el!” – ez verbális bántalmazásnak számít, mert akkor a gyerek számára ez nem egy opció és megfélemlíti. A gyermekünk attól lesz kezelhető, ha a szülő őszintén odafigyel rá, tiszteli őt és minden kérdését komolyan veszi. Akkor fog hallgatni ránk, ha jó a viszony. Beszélni kell hozzá, ésszerűen mindent megmagyarázni, újra és újra elmondani, hogy mi az elvárás és miért. Következetesnek és kiszámíthatónak kell lenni.

A szülő tudjon bocsánatot kérni

A legfontosabb nevelőeszköz a személyes példa. Önfeláldozó szeretet, rengeteg energia és türelem kell hozzá. Ugyanúgy viselkedjünk a gyerekünkkel, ahogyan szeretnénk, hogy ő is viselkedjen másokkal. Attól fog másokat tisztelni, ha mi is tiszteljük őt. Legyünk mindig őszinték, kongruensek önmagunkkal, a szülő is lehet fáradt, tévedhet, de lássa ezt be és tudjon bocsánatot kérni. Ne az érdekeljen minket, mit szólnak, akik látnak, hanem az, hogy mi van a gyermekkel. Hagyjuk meg a szabadságát anélkül, hogy elkényeztetnénk, ez a legnehezebb feladat.

Kell nemet mondani

Ugyanakkor kell nemet mondani, kellenek szabályok, kell keret, amiben a mindennapjainkat éljük, kell ritmus, kellenek elvárások, és ezeket határozottan képviselnünk kell a gyerek előtt. Éreztetni kell, hogy mi irányítunk, mi vezetjük az autót és ők az utasok. Ha tudunk határozottak lenni, betartatjuk a szabályokat, akkor a gyerek is tudni fogja, hogy hol a határ, erőszak nélkül is. Ha feszegeti azt, a korának megfelelően kell válaszolni rá: kivonni a környezetből, más irányba terelni a figyelmét, foglalkoztatni, illetve tudtára adni, mit tett helytelenül és miért. Beküldeni a szobájába ameddig megnyugszik, esetenként ignorálni. A gyerekek empatikus lények, ha kicsi koruk óta elmagyarázzuk nekik, képzeljék el, hogyan hat másokra az, amit tesznek, meglepően jó hatást lehet ezzel elérni. Legyen a nevelésben koncepció, és tudjuk szétválasztani a lényegest a lényegtelentől. Lényeges minden este elpakolni a szobáját? Hogyha elkezdett egy játékot, építkezést, amit másnap, harmadnap folytatni szeretne, miért rontjuk el a munkáját a rendezéssel? Ritmusra szükség van, de ez rugalmas le­gyen, nem merev rutin, ami a szülőnek önös érdekből fontos, kényelmes. Feladatot adni, korának megfelelőt, folyamatosan kell, magára hagyni, hogy önállóan is le tudja foglalni magát ugyancsak kell. A gyerek jelzéseit figyelni, hogy mikor vevő egyikre vagy másikra, nagyon fontos. Amikor igénye van ránk, legyünk vele. És általában, legyünk vele, legyünk mellette, éljünk vele együtt, csak így lehet jó viszonyt kialakítani. Mindig hasznos eszköz a humor. A gyermeknevelés az egész közösség feladata, szükséges és természetes, hogy mindenki kivegye a részét, csökkenő mértékben: anya, apa, tágabb család, óvoda, iskola, szomszédság, baráti társaság, közösség, állam. Norvégiában az óvoda, iskola, állam szépen kiveszi a részét az emberségre nevelésben, megkönnyíti a szülők feladatát, egy erős biztonsági hálót biztosít. Ahol ez nem történik meg, a többi láncszemre, szülőkre, mikroközösségre több munka hárul.

Természetszerű szülői viszonyulás

Judit (Kolozsvár)

Két, erdélyi viszonyok közt felnövő (tizenhat és tizenhárom éves) kamasz anyjaként úgy látom, hogy ha az ember lehetőségeihez mérten, zsúfolt mindennapjai közepette odafigyel és kíváncsi a gyerekére, annak lelki és fizikai igényeire, ha megpróbálja újra meg újra megismerni és megközelíteni gyermeke folyton változó élményeit, akkor nagyot nem véthet. A szigorúbb gyermeknevelés híveként úgy vélem, a szülő még akkor sem hibázik, ha odafigyelés közben/gyanánt következetesen és határozottan kijelöli a határvonalat a lehet és nem lehet között. Ahogyan a szülőnek kell leszögeznie, hogy nem nyúlkálhat a pici a forró tűzhelyhez, mert baja esik, úgy az ő tiszte megmondani kamaszodó gyerekének is, mi az, ami ártalmas lehet.

És ebbe a következetességbe bele kell férnie a büntetésnek, a jó szándékú szigornak és a határozott szülői fellépésnek. Ennek a későbbiekben hasznát veszi, hiszen a világ, a társadalom, későbbi környezete, büntetni is fogja, pofonokat is kap majd. Erre felkészíteni a gyereket igenis a szülő feladata. A tettlegesség pedig éppúgy ártalmas lehet a gyerek lelkére és további fejlődésére nézve, mint az, ha a szülő nem törődik eléggé ve­le, ha csupán felszínesen és mechanikusan figyel oda rá, ha nem veszi észre, hogy a gyerek jókora pofonokat kap a külvilágtól és szenved emiatt. Az én olvasatomban ez is súlyos bántalmazási forma. Az egészséges szülői vi­szonyulásnak és szeretetnek „természetszerűnek” kell lennie: napsütés, szellő éppúgy éri a gyereket, mint eső, sőt vihar, villámlás-dörgés. Hiszen nemcsak kényeztetéssel, dédelgetéssel, kellemes élményekkel kell és lehet nevelni, hanem szigorral, szeretetteljes következetességgel is. És néha persze, hogy dörög-villámlik, olykor megharagszik a szülő a gyerekre, akárcsak később a külvilág. Agyereknek tudnia kell, hogy ha esik is az eső, majd kisüt a nap. Ha viszont kizárólag napsütést kap a növekvő palánta, az nyilvánvalóan árthat neki.

Szeretjük, ha gyerekeinkkel mások is foglalkoznak

Hélène és Ervin (Bejrút, Libanon)

Annak ellenére, hogy más a kulturális hátterünk (erdélyi apa, francia anya), két gyerekünk nevelésével kapcsolatban nem voltak lényeges nézetkülönbségeink, talán az étkezés kapcsán találkozunk ilyenekkel. (A felesé­gem a francia modellhez ragaszkodik, mindent meg kell enni a tányérból, én, ha a gyerek jól evett, inkább nem kényszeríteném).

A szülő nem szolga

Próbáltunk létrehozni egy „keretet” a gyerekeknek szabályokkal, amit be kell tartani. Ezek inkább a táplálkozásra, másokkal való kapcsolatra, udvariasságra vonatkoznak. Ezeken a szabályokon kívül próbálunk minél több szabadságot és választási lehetőséget adni a gyerekeknek. Fontos, hogy a szülő szigorú legyen, a gyereknek meg kell értenie, a szülő nem szolga, aki azt teszi, amire a gyerek kényszeríti. Ha a „keretről” van szó, akkor fontos a következetesség: a nem az nem, mert a gyerekek könnyen megértik, hogy a nemből igent lehet hisztizni.Miután a szabály rögzül, néha teszünk kivételeket, de világosan elmagyarázzuk, hogy ez csak most fordul elő, és nem holnap és holnapután. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyerek akaratát megtörjük, hanem inkább azt, hogy hagyjuk, máshol érvényesüljön: például eldöntheti, hova menjünk a hét végén, vagy választási lehetőségeket kínálunk, és ők döntik el, melyiket választják.

Példákat mondani tízszer, ötvenszer, százszor

A gyereknek 2-3 éves koráig nehéz nemet mondani, nehéz vagy egyszerűen nem lehet magyarázva tanítani. De hároméves kortól a legjobb eszköz a beszélgetés: elmagyarázni, elmondani, példákat mondani tízszer, ötvenszer, százszor. Fontos, hogy megértsék: a családban négyen vagyunk, és lehet, különböző dolgokat akarunk. Kiskoruk óta próbáltunk nem azonnal válaszolni a „kérésekre”, még ha volt is rá lehetőség. Inkább kértük, várjanak egy kicsit. Egész kis korban, amikor gyakran felébredtek, nem mentünk azonnal a szobájukba, hagytuk, próbáljanak visszaaludni vagy szórakoztassák el magukat. Ez jól bevált a lányunknál, a fiunkkal nem ennyire hatékony a módszer.

A fizikai erőszak a szülőről szól

Ha a fent említett keretet a gyerek nem tartja be, szükséges a büntetés. Ez nagymértékben függ a gyerek személyiségétől, ezért oda kell figyelni, a büntetés milyen hatással van rá, esetenként nem árt változtatni a büntetéseken. A fizikai erőszak kizárt, a verés inkább a szülőről szól, aki nem tudja a hidegvérét megőrizni. A verbális erőszaknál a hangfelemelés belefér. A kiabálás is, de nem túl gyakran. S ha olyasmi miatt veszítem el a türel­mem, ami miatt nem kellett volna, utólag bocsánatot kérek a gyerektől, elmagyarázom neki, mi történt és miért. Fontos, hogy lássa, mi sem vagyunk tökéletesek. A kisebbik gyerek büntetése egyszeri felszólítás és elmagya­rázás után a sarokba állítás 10–30 másodpercig. Mielőtt kijönne a sarokból, el kell mondania, miért kapott büntetést. Így már leszokott a harapásról, és ahogy nő, egyre jobban tudunk kommunikálni, ezért remélem, a sarokba állítás nemsokára elmarad. A másik büntetési forma a privilégiumok megvonása, de ez csak nagyobb korban működik. Minden este, lefekvés előtt nézhet a lányunk két ötperces rajzfilmet. Ha rosszalkodott napközben, akkor csak egyet, ha nagyon rossz volt, akkor egyet sem. Volt egy olyan időszak, amikor gyakran rosszalkodott. Akkor minden napot kettőbe osztottunk, és ha egy fél napot jó volt, kapott egy zöld emberkét, ha rossz volt, kapott egy piros emberkét. A hét végén öszszeszámoltuk, és ha több zöld volt, mint piros, akkor kapott vagy egy kis ajándékot, vagy pedig valami érdekes, nem szokványos családi programot szerveztünk. De persze akkor ennek már nem volt értelme, amikor már megértette, hogy ha van hét zöld emberke, lehet egy kicsit rosszalkodni.

Csak rajta, lehet nevelni a gyereket!

A nevelésből mind a két szülő ugyanolyan mértékben vegye ki a részét. Az apai és az anyai oktatás lehet más, amíg a keretet és az alapvető elveket mindketten betartjuk. Angolul van egy mondás: „It takes a village to raise a child.”(Egy gyerek felneveléséhez egy falura van szükség). Mi szeretjük, ha a gyerekeinkkel mások is foglalkoznak, mások is tanítják őket: tanító néni, óvó bácsi, nagyszülők, barátok, s mivel sokat utazunk, több országban is éltünk már, miért is ne, az utazók, a vendégek – csak rajta, lehet nevelni a gyerekeinket. Néha nehéz elfogadni, ha a külső nevelés vagy oktatás nem egyezik meg a mienkkel (például a gyerekeink vallásos iskolába járnak, ahol imádkozni tanítják őket, mi pedig nem vagyunk vallásosak), de ha a gyerekeket különböző hatások érik, ők maguk majd ki tudják szűrni, mire van szükségük, miben hisznek, mit fognak használni.

A legnagyobb hiba, ha nem figyelünk a gyerekre

Csongor (Kolozsvár)

Én nem hiszek a túl puhány ügyintézésben. A gyereknevelés esetében is megvan a helye a mókának, az alkunak és a szigornak, sőt (meg ne kövezzenek érte) az atyai pofonnak is. Az a szülő, aki nem mer szigorú lenni, amikor a helyzet azt megkívánja, ne csodálkozzon, ha később cseperedő gyermeke problémásabb lesz, mint a „hagyományosabb” gyereknevelési elveket gyakorló szülőé. A gyerekemnek szüksége van az iránymutatásomra. Lesi a mozdula­taimat, szokásaimat, arckifejezéseimet, reakcióimat és utánoz engem. Belőlem tanulja-alakítja ki viselkedésmintáit. Ha pedig nem vagyok következetes, nem tartom és nem tartatom be a szabályokat, akkor épp azt a mankót veszem el tőle, amire alapvető szüksége van ahhoz, hogy saját viselkedésmintáit stabilizálja. Hiszti ide vagy oda, a szülő tudja következetesen kimondani a nemet. Mert ha enged, felborítja azt az egyszerű szabályrendszert, aminek a szilárdságára éppen a gyereknek van a legnagyobb szüksége.

Gyerekként játszani a gyerekkel

Természeten minden gyerek, amikor már nemcsak az anyatejet és a meleg ölelést-babusgatást igényli, hanem „kinyílik a szeme”, kezd megsokasodni (sokszor különös) kívánságai száma, és ezeket meg is próbálja szüleivel teljesíttetni. Ehhez, úgy gondolja (és nem buta) a gyerek, a leghatékonyabb eszköz a hiszti. Ha eredményt ér el, akkor visszatérő motívummá válik. Ebbe nagyon bele tudják élni magukat. Én azt hiszem, ezt inkább megelőzni lehet, és – el ne kiabáljam magam –, de nekem/nekünk ez sikerült. Én az a fajta apa vagyok, aki gyerekként játszik a gyerekkel. Őszintén bele tudom élni magam, ha építkezünk a homokozóban. És teljesen komolyan el tudok beszélgetni a fiammal a burkolattörőnek használt fapálcika technikai meghibásodásának és gumidefektjének az okairól. Sokan „nem ereszkednek le” ilyen szintre, és néha furcsán is szoktak nézni rám. De megvan az a nagy előnye a gyerekbőrbe bújásnak, hogy fiammal többnyire arról is teljesen komolyan el tudunk beszélgetni, hogy most éppen miért nem vesszük meg azt a kétszáz lejes sárga betonkeverő-autót, ami annyira megtetszett neki. És a gyerek pillanatnyilag szomorú lesz (ezt szülőként észlelni, visszaigazolni kell, mert ez igazából nekünk szóló üzenet), de egyúttal azt is megérti és elfogadja, hogy most apunak nincs annyi pénze, ezért nem lehet. Ellenben megígérte, hogy este játszunk egy nagy „icki-picki-hancúrt” (és ezt be is kell tartani, mindenáron). Az én játékalapú gyereknevelési módszeremben a legnehezebb szétválasztani a mókát, játékvilágot a néha szürke realitástól. Legtöbbször a gyerek érzékeli a hanghordozásból és mimikából, hogy hol a határ, de előfordul, hogy például ötször is kacagva megszökik a fogmosás elől és elbújik a szekrényben, mert ezt jó mókának tartja. Ilyenkor nehéz ki­zökkenteni a mókából és szükséges felemelnem a hangomat, hogy tudatosítsam benne: apa tényleg azt akarja, hogy most fogat mossunk. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy miután a felemelt hangommal kizökkentem a mókájából, azt is elmondjam neki, hogy éppen miért kell azt tennünk, amit. Egyszer előfordult, hogy ráütöttem a kezére, mert sehogy sem sikerült meggyőznöm, hogy ne nyomogassa öltözés közben a hüvelykujjával a szemem, mert az nem vicces, hanem fájdalmas. Erre úgy elkezdett kacagni, hogy majd leesett a székről, mert azt hitte, ez is egy játék. Úgyhogy a testi fenyítés nálunk, egyelőre, nem működik. Ugyanakkor nem zárkózom el egy-két jövőbeli atyai pofon kiosztásától, amennyiben majd a helyzet úgy kívánja. És nem félek attól, hogy ezért bármelyik állami intézménnyel meggyűlne a bajom. Az állami intézmények szerintem ennél sokkal extrémebb esetekben szükségesek.

„Mintha süket lenne ez a gyerek”

Másban látom a gyereknevelési alapproblémákat. Leggyakoribb és legnagyobb hibának azt tartom, amikor nem figyelnek a gyerekre. Örökös kép minden játszótéren: két anyuka beszélget, a gyerek pedig minduntalan mondani akar valamiket az anyjának. Nem veszik figyelembe, félvállról odavetett „menj, játsszál fiam”-mal próbálják lerázni. És a gyerek ezt megtanulja, ez egy olyan viselkedésminta lesz neki, amire építkezik. Aztán másnap már arról beszélget a két anyuka: „te, mintha süket lenne ez a gyerek, hiába beszélek, meg se hallja, csak ha üvöltök neki… jaj, fiam hagyjál most, látod, hogy beszélgetek, menj játszani fiam… na, most miért hisztizel?”